| |
Szeptember végén és október elején több napilap, a TV és rádió híradói arról
adtak tudósítást, hogy a Simon Wiesenthal Központ ,,Utolsó
Esély Akció”-ja során újabb háborús bűnösre bukkant. Íme
egy újságcikk a témával foglalkozó többi híradás közül a
Hetek című közéleti hetilapból, Pécsi Tibor tollából: ,,Múlt
csütörtökön, lapzártánkat követően került sor a háborús bűnösök
felkutatásával foglalkozó Simon Wiesenthal Központ sajtótájékoztatójára.
A szervezet munkatársainak sikerült beazonosítaniuk egy újabb
magyar háborús bűnöst. Az eset különlegessége, hogy dr. Képíró
Sándor nem külföldön él, hanem Budapesten. Közvetlenül a
bejelentés helyszínével szemben lévő épületben, a Frankel
Leó utcában. Két esetben (1944., 1946.) már elítélték 10,
illetve 14 évre az újvidéki mészárlásokban való részvételért.
Ennek ellenére egyetlen percet sem töltött börtönben.” 1
Több más nyilatkozatában Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ
igazgatója ,,kafkai jogi rémálom”-nak nevezte azt, hogy a
Képíró Sándor ellen született 1944-es, VKF Bíróságon hozott
ítéletet nem hajtják azonnal végre, hanem a magyar hatóságok
vizsgálatot indítanak ügyében. Különös ez a hasonlat, ugyanis
Franz Kafkának A per című regénye így kezdődik: ,,Valaki
megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem
tett, egy reggel letartóztatták.” A főhős helyzete emlékeztet
a Kafka által prófétai módon megjövendölt, későbbi koncepciós
perek áldozatainak sorsára. A ,,kafkai jogi rémálom” elnevezés
ebből a szempontból találó, ugyanis a Képíró Sándor ellen
felhozott vádak minden alapot nélkülöznek, mégis tényként
kezelik őket és ellenőrzés nélkül közlik a világ szinte minden
jelentős folyóiratában.
További részletek Pécsi Tibor cikkéből:
,,A ma kilencvenkét éves dr. Képíró Sándor az egyik olyan
csendőri egységet vezette, amelynek feladata volt az áldozatok
összegyűjtése. (…) Az előkerült dokumentumok szerint a Képíró
doktor által vezetett csapat több száz embert adott át a
kivégzőosztagoknak. (…) Képíró Sándort két ízben ítélte el
magyar bíróság. 1944. januárjában tíz évre. Igaz, akkor nem
gyilkosságért, hanem hűtlenségért és a magyar hadsereg tekintélyének
lejáratásáért. Az ítélet végrehajtása elől Németországba
szökött, majd a megszálló csapatokkal együtt érkezett vissza.
Részt vett a délvidéki deportálások lebonyolításában, majd
a szovjet csapatok közeledtével nyugatra menekült. 1946-ban
ismét elítélték, mégpedig tizennégy évre. (…) Efraim Zuroff
a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ő »erkölcsi szörnynek«
látja Képíró századost, aki mint jogi doktor, írásos parancsot
kért a megtorlásban való részvételéhez. Ilyet azonban nem
kapott. Ennek ellenére engedelmeskedett a szóbeli utasításnak,
és egységével együtt részt vett az újvidéki vérengzésben. Ez is bizonyíték arra, hogy az írásbeli
parancsot önmaga későbbi igazolására kérte.” 2
Ezek az állítások azonban teljesen
távol állnak a valós tényektől, amelyeket számos történelmi
dokumentum bizonyít. Másrészt egyetlen korabeli forrás vagy
tanúvallomás sem létezik, amelyben Képírót ezekkel a bűntettekkel
vádolnák. A II. Világháború után a csendőrök által elkövetett
bűncselekmények szigorú felelősségre vonása megtörtént. A
háborús bűnöket elkövetett csendőrök ellen a Kádár-rendszer
teljes időszaka alatt nyomozott az állambiztonság és akiről
a legkisebb terhelő adat is előkerült, azt nem csak dokumentálták,
de fel is használták az illető ellen. Képíró Sándorról az
állambiztonság azonban semmit sem talált annak ellenére,
hogy sok csendőrtársát kihallgatták. 3
Az újvidéki razzia eseményeiről és
benne Képíró Sándor szerepéről a történészek által dokumentált
adatok ,,egy kicsit” más képet festenek, mint amit a Wiesenthal
Központ a világsajtó elé tárt.
Az 1941-es jugoszláviai hadjárat után
néhány hónappal megerősödött a szervezett partizántevékenység
először Szerbiában (benne a visszacsatolt Délvidéken), majd
Boszniában, Montenegróban, és Horvátországban. Szombathelyi
Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke elérkezettnek
látta az időt a déli határ katonai megerősítésére, és 1941.
december 31-én razziát rendelt el. A razziát végző karhatalmi
erők vezetésével Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot,
a szegedi V. hadtest parancsnokát bízta meg.
Ahogyan A. Sajti Enikő a ,,Délvidék
1941-1944” című átfogó monográfiájában is rávilágít a razzia
okait elemezve: a kormány külpolitikai megfontolásból tartotta
fontosnak az erőteljes partizánellenes akció megindítását,
ezzel is bizonyítva, hogy a magyar hadseregre itthon van
szükség. Erre hivatkozva elháríthatták a németek azon követelését,
hogy az egész magyar hadsereget a keleti fronton bevessék.4
A razzia elrendelésének igazolására – a helyszínről befutó
első telefonjelentések ellenére – a partizánok létszámát
erősen eltúlozták, és a valóságban mintegy 40 fős partizánosztagot
100-110 főre becsülték. 5
Dr. Képíró Sándor századost, a makói
csendőrtiszti iskola tanárát a kutató járőrök közé osztották
be. Az igazoltatást a csendőr-legénység végezte, a csendőrtisztek,
köztük Képíró Sándor feladata pedig az igazoltatás ellenőrzése
és a járőrök irányítása volt. A razzia parancsnokai kiadtak
számukra egy hosszú névsort, ahol a letartóztatandók neve
szerepelt. Emellett parancsot kaptak arra, hogy tartóztassanak
le minden olyan személyt is, aki nem tudta magát kellőképpen
igazolni, vagy egyéb okokból gyanús volt. Képíró Sándor csak
arról tudott, hogy neki terrortámadások elkövetőit, partizánokat
kell letartóztatnia, akik, ha a bizottság nem igazolja őket,
statáriális bíróság elé kerülnek. Nem tudhatott előre a később
bekövetkezett, ártatlan emberek tömegeinek halálát eredményező
vérengzésről. A parancsban szereplő ,,tisztogatás és megtorlás”
szavaktól megrémülve, Képíró százados kétségbeesetten keresett
valamilyen kibúvót. Tudta, hogy a parancsmegtagadás háborús
időben statáriális eljárást, kivégzést von maga után, ezért tanácstalanságában más nem jutott eszébe, mint hogy Gaál Lajos csendőr-alezredestől
írásban kérje a parancsot, amint ezt az 1944-es per jegyzőkönyvében
szereplő Gaál Lajos tanúvallomása is bizonyítja.6 Persze,
ha valaki mindenkiről a legrosszabbat feltételezi, juthat
arra a következtetésre is, hogy ezt saját tevékenysége későbbi
igazolására tette. Azonban egy ilyen kiélezett helyzetben,
ahol azonnal kellett dönteni, nem hiszem, hogy (a Zuroff
úr által emiatt ,,erkölcsi szörny”-nek nevezett) Képíró Sándor
hideg logikával, ,,mint jogi doktor” ekkor a saját későbbi
esetleges perére gondolt volna.
Újvidék átfésülése másnap, 21-én reggel
8 órakor kezdődött meg, viszonylag nyugodt légkörben. A várost
8 körzetre osztották, ahol kb. 6-7000 ,,gyanús” egyént fogtak
le és vittek be a főparancsnokságra, vagy más ideiglenes
gyűjtőhelyekre, ezután átszállították őket a Levente Otthonba,
ahol újvidéki polgárokból álló igazoló bizottság működött.
Itt kb. száz személyt tartottak őrizetben, és közülük 15-50
embert a bizottság rövid kihallgatás után halálra ítélt és
a helyszínen agyonlőtték őket, majd holttestüket a Dunába
dobták. Az első napokban elítélt, és kivégzett 25-30 fő létszámával
Feketehalmy-Czeydner, és Grassy József ezredes, a zombori
15. gyalogdandár parancsnoka is elégedetlen volt, és a megtorlás
fokozására buzdították a razziázó egységeket. A második napon
a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város ,,jómódú
polgárai” közül szednek túszokat, vagyis megkezdődött a tehetős
zsidók összefogdosása. A partizánoknak adott segítségnyújtással
vádolták őket. 7 A legtöbb gyilkosság a Duna-parton történt. Itt a Levente Otthonban fogva tartottakat kivitték a folyópartra, léket vágtak
a Duna jegén és a vízbe lőtték őket. Szemtanúk beszámolói
szerint a meztelenre vetkőztetett foglyok közül nagyon sokan,
főleg gyerekek, rimánkodtak hóhéraiknak, hogy végezzenek
velük minél előbb, annyira kibírhatatlan volt a hideg. A
kivégzéseket Grassy parancsára honvéd-, és folyamőr alakulatok
végezték, azon egyetlen csendőr sem vett részt. A strandi
kivégzőosztagnak Korompay Gusztáv főhajónagy volt a parancsnoka.
8
Dr. Képíró Sándor személyesen nem
adott parancsot kivégzésekre, és nem hajtott végre egyetlen
gyilkosságot sem, az ő feladata kizárólag a parancsnoksága
alatt álló kutató-járőrök igazoltató tevékenységének ellenőrzése
volt. Parancsnokként nem tűrt meg ilyen magatartást, és nem
buzdított senkit ölésre és fosztogatásra. Amint az 1944-es
per irataiban szereplő több tanú vallomása is bizonyítja,
az ő parancsára nem történt egyetlen fegyverhasználat sem.9
Az ő körletébe tartozó egyik járőr önhatalmúlag követett
el emberölést, amikor egy asszonyt meggyilkolt, aki a férje
letartóztatása ellen tiltakozott, és az igazoltatásnak ellenállt.10
Erre tehát nem Képíró százados adta a parancsot, a tettről
ő csak utólag értesült. Ezért érthetetlen, hogy a Wiesenthal
Központ által tartott sajtótájékoztató után több újságíró
a razzia egyik vezetőjének, kegyetlen tömeggyilkosnak állította
be Képíró Sándort. A tények ugyanis mást mutatnak. Amikor
az Efraim Zuroff által ,,erkölcsi szörny”-nek nevezett Képíró
csendőr százados értesült arról, hogy a Rex Szállóban egy honvéd-járőr el akarta hurcolni a hotel tulajdonosát,
és annak négytagú családját, hogy a Duna-parton kivégezzék
őket, azonnal a védelmükre kelt. A honvéd járőr tagjai a
szerencsétlen családot ki is akarták fosztani. Vezetőjüket,
Pozdor zászlóst Képíró rögtön kérdőre vonta, amire Pozdor
válasza ez volt: ,,Viszem ki őket a Duna-partra!” Képíró
százados erre elzavarta a fosztogatni és gyilkolni készülő
csoportot, arra hivatkozva, hogy a Tanursich (Tanurdžić)
család ellen nincs semmi vád. A csendőr százados a veszélyből
megmenekült családot megnyugtatta, hogy később sem esik majd
bántódásuk, és az esetet jelentette Gaál őrnagynak. Képíró
Sándor Pozdor zászlóssal egyébként nem állt semmiféle szolgálati
viszonyban. 11 Képíró Sándor 1944-es perében kérte a megmentett
család tagjainak tanúként való megidézését. A szerb-magyar
ellentétek miatt a család tagjai azonban a vallomást megtagadták
azon a címen, hogy ők ,,egy magyar csendőr mellett nem tanúskodnak”.
Az illető család egyik tagja még él, de mivel akkor még kisgyerek volt, csak arra emlékszik, hogy egy
magyar csendőrnek köszönhette szüleivel és testvéreivel együtt
életben maradását, de a megmentő nevét, arcát már nem tudja
felidézni. A megmentett család egyik tagjának, valamint leszármazottaiknak
nevét, címét az újvidéki városi levéltárban sikerült megtalálnunk.
Képíró Sándor kérésének, hogy mentőtanúként jelenjen meg,
illetve tegyen egy nyilatkozatot a történtekről, az emlékek
pontosságának hiányára hivatkozva nem tett eleget. (A Tanurdžić-család
többi leszármazottja egyébként nagyon szeretné, hogy Képíró
Sándort tisztázzák a hamis vádak alól.)
A délvidéki vérengzéseknek 3309 személy
esett áldozatul, köztük 141 gyerek, 299 nő és idős korú.
Az áldozatok között 2550 szerb és 700 zsidó volt. 12
Az üggyel kapcsolatban először Popovics
Milán szerb képviselő, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre szólalt
fel a képviselőházban, akik kivizsgálást, felelősségre vonást,
és az áldozatok hozzátartozói részére kártérítést követeltek.
A 2. magyar hadsereg 1943. januári megsemmisítő veresége
után a háború mérlege egyre határozottabban billent a szövetségesek
javára. Horthy kormányzó célszerűnek látta a közeledést az
angolok felé. Titkos tárgyalások kezdődtek meg, amelyeken
nyilvánvalóvá vált, hogy az angolok a szövetségesi segítség
feltételéül a Németországtól való eltávolodást, és bizonyos
belpolitikai változásokat, köztük az újvidéki bűnösök felelősségre
vonását is feltételül szabják.
Ennek az irányvonalnak az értelmében
Kállay Miklós miniszterelnök egy vizsgáló bizottságot küldött
ki Újvidékre dr. Babós József hadbíró ezredes vezetésével
a tények felderítésére. A bizottság 800 oldalas jelentése
alapján Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök ügyészi nyomozást
rendelt el.13 Horthy Miklós kormányzó augusztus 13-án beszüntette
a nyomozást a katonatisztekre vonatkozóan. A csendőrtisztek
elleni nyomozás azonban tovább folyt. Feketehalmy-Czeydner
Ferencet és Deák László ezredest nyugdíjba küldték, Grassy
pedig csapattestével a keleti frontra ment. 1943. október
11-én Horthy kormányzó visszavonta korábbi elhatározását,
és ismét elrendelte a katonatisztek bíróság elé állítását.
A bírósági tárgyalás 1943. december 8-án kezdődött. A VKF
Bírósága furcsa módon az 1930:III. törvénycikkbe ütköző hűtlenség
bűntette címén helyezett vád alá három honvéd- és tizenkét
csendőrtisztet. A vád itt azért a hűtlenség volt, mert ezen
a jogcímen rögtönítélő katonai bíróság elé lehet állítani
a vádlottakat, súlyos ítéleteket lehet kiszabni, a bíróság ítélete ellen fellebbezésre nincs lehetőség,
és az azonnal végrehajtható. A gyorsított ütemű tárgyalás
az első 4 napon éjjel-nappal, megszakítás nélkül (csak rövid
szünetekkel) folyt a Margit krt. 85. sz. alatti katonai büntetőintézet
tárgyalótermében. A cél az volt, hogy minél előbb produkáljanak
ítéleteket. A bíróságra erős politikai nyomás nehezedett,
ugyanis az ország megítélése és ezen keresztül jövője, a
háborúból az angolok segítségével történő kiugrás volt a
tét.
A magánérdeket itt igen kegyetlen
módon kívánták alárendelni a közérdeknek, ugyanis az eredeti
terv az volt, hogy december 12-én minden vádlottat kivégeznek.14
Az eljárás egésze alkalmas volt arra, hogy a parancs kiadóit,
a Honvéd Vezérkart mentesítse a felelősség alól, és azt a
csendőrségre hárítsa, amelynek a szerepe a razziában az igazoltatásra,
letartóztatásra, bekísérésre korlátozódott. 15
Képíró Sándor, 13. rendű vádlott elleni
vád egyedül az volt, hogy elhanyagolta alárendeltjei ellenőrzését.
Emberölésre adott parancs, illetve ilyen bűncselekmény elkövetése
nem szerepelt a vádak között. Már közeledett az ítélethirdetés
ideje, amikor – kihasználva azt, hogy szabadlábon védekezhettek
– Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi Márton csendőr
százados Németországba szökött és beállt az SS-be, mivel
jól tudták, hogy ha ezt a testületet választják, a németek
nem adhatják ki őket Magyarországnak. Efraim Zuroff úr állítását,
amely szerint Képíró Sándor is Németországba szökött, és
belépett az SS-be, majd részt vett a deportálásban, több
dokumentum is cáfolja, amely mindenhol hangsúlyozottan csak
négy személyről állítja ezt. Íme néhány a sok közül: ,,A
magyar katonai büntető törvénykönyv értelmében a vádlottak
szabadon védekezhettek. Ezt kihasználva a négy fővádlott
kiszökött az országból, Bécsbe menekült, ahol a Gestapo vendégszeretetét
élvezte. A menekülést Albrecht főherceg segítette elő, aki
korábban igényt formált a magyar trónra, és Heinrich Himmler bizalmi emberei közé
tartozott. (…) A négy főtiszt nem sokáig élvezte azonban
a németek nyújtotta menedék biztonságát. 1944. március 19-én
a németek megszállták Magyarországot, s ők nyomban visszatértek
és folytatták félbeszakadt pályafutásukat.” 16 Egy másik,
a Magyar Királyi Csendőrség történetét feldolgozó könyv szerzője
is ugyanígy írja le ezt az eseményt: ,,A főbűnösök azonban
a Német Birodalomba szöktek (Zöldi főhadnagy szervezte meg
a maga és a három honvédtiszt »disszidálását«), ahonnan Feketehalmy-Czeydner
és Grassy mint a Waffen SS tábornoka, Zöldi pedig mint SS-Sturmbannführer
(őrnagy) tért haza 1944 októberében. Zöldit kivéve a csendőrtisztek
itthon maradtak, őket 5-15 éves börtönbüntetéssel sújtották.”
17 Képíró Sándornak büntetését csak 1944. március 22-ig kellett
letöltenie, mert a német megszállás után az elítéltek amnesztiában
részesültek, Horthy kormányzó pertörlést rendelt el. 18 Kiszabadulása
után azonban 1944. június 1-ig még nem szolgálhatott. Tiszti (századosi) rendfokozatát egy 1944. május 25-én kelt rendelettel
kapta vissza. 19 Ahogyan Molnár Judit tanulmányából is kiderül,
a délvidéki zsidóság gettókba zárása és deportálása már 1944
április-május folyamán megtörtént, tehát Képíró – mivel június
1-ig nem szolgálhatott – nem vehetett részt benne. 20
Azt, hogy Képíró Sándort 1946-ban,
távollétében elítélték volna, semmiféle írásos dokumentum
nem támasztja alá. Az adatok hiányában könnyen alkothatott
Cseres Tibor Képíró Sándor néven Hideg napok című regényében
egy rémisztően kegyetlen karaktert, aki távolról sem emlékeztet
a valódi történelmi személyre. Ahogy Markó György hadtörténész
is megállapította, valóban irodalomtörténészi feladat lenne
kideríteni, hogy ebben a műben ,,a járőrparancsnokok közül
miért egyedül dr. Képíró szerepel valódi nevén és miért a
legnegatívabb (inkább dr. Zöldi Mártonra illő) beállításban.”
21 Egy írónál megengedhető, hogy a történelmi pontosságot,
hitelességet alárendelje a művészi szabadságnak. Azonban
ha ezt egy történész – mint ahogyan Efraim Zuroff, aki PhD-fokozatát
a Jeruzsálemi Héber Egyetemen a holokauszt történetéből szerezte
– teszi, és főleg ha még élő emberek sorsa fölött kíván dönteni
ezen adatok alapján, nagyfokú felelőtlenségre vall. Ezt súlyosbítja
az, ha az illető történész valótlan tények alapján tudatosan
bosszúhadjáratot indít valaki ellen.
A dr. Képíró Sándorral készült ,,rögtönzött
interjú” különös módon történt. A Wiesenthal Központ által
tartott sajtótájékoztató után a Központ tagjai, és a résztvevő
10-14 újságíró a lakásába éppen hazatérő idős férfit váratlanul,
beleegyezését sem a riport előtt, sem utólag nem kérve tette
fel kérdéseit. Közülük néhányan az 1944-es perirat fénymásolatát
lobogtatva kiabálni kezdtek vele: ,,Itt a bizonyíték! Maga
háborús bűnös! Egész életét börtönben fogja letölteni!”22
Az ókori Rómában gyakran előfordult kiátkozásra, törvényen
kívül helyezési eljárásra emlékeztető módon nevét, címét
és arcképét beleegyezése nélkül nyilvánosságra hozták, és
több napilapban, TV-híradóban közzétették, kikiáltva tömeggyilkosnak.
Jelenleg a Wiesenthal Központ a szerb külügyminisztérium
vezetőivel tárgyal, Képíró Sándor ügyének Szerbiában történő
tárgyalásáért küzd.
Efraim Zuroff úr azzal is vádolta
őt, hogy 1996-ban történt hazatérése után perének iratait
eltüntette. Azt érdekes lenne tudni, hogy Zuroff úr hogyan
gondolta el ennek a megvalósítását. Talán az idős úr éjszaka
beosont a levéltárakba és ellopta azt? Esetleg a ,,kártevő
történészek és levéltárosok szabotőr bandája” volt a tettes,
aki kijátszva a sokszoros ellenőrző-nyilvántartó rendszert,
titkos iratmegsemmisítő laboratóriumot működtet egy vidéki,
internet-kávézóvá alakított egykori csőszkunyhóban?
Zuroff úr egy újságcikkben tett nyilatkozata
alapján ,,elvből erkölcstelennek tart” mindenfajta elévülést,
magam viszont veszélyesebbnek, és ezért szintén ,,elvből
erkölcstelennek” tartok minden olyan eljárást, amely mellőzi
a méltányosság elvét, az ártatlanság vélelmét, amely egy
jogállamban mindenkit megillet(ne). Emellett – bár ez nem
jogi, hanem erkölcsi kérdés – elítélek mindenfajta könyörtelenséget,
bármilyen előjellel történik, és bárki ellen irányul.
Kafka rémálma sajnos még nem ért véget.
Jegyzetek:
1., Pécsi Tibor: A gyilkosok köztünk
élnek. Hetek.hu, X. évf., 40. sz., 2006. október 6.
2., Pécsi, uo.
3., Szakolczai Attila: Háborús bűnösök
elítélése az 1956-os forradalom után. (In: Évkönyv 2004.
Magyarország a jelenkorban. 1956-os Intézet. Bp. 2004, 29-52.o.)
4., A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944
- A magyar kormányok délszláv politikája. Kossuth Könyvkiadó,
Bp., 1987., 160-161. o.
5., A. Sajti: 162. o.
6., A. Sajti Enikő - Markó György:
Ismeretlen dokumentum az 1942. januári délvidéki razzia résztvevőinek
peréről (1943. december 14. – 1944. január 14.), Hadtörténelmi
Közlemények,
1985. 2. sz., 437. o.
7., Randolph L. Braham: A népirtás
politikája – A Holocaust Magyarországon, I. köt., 2., bőv.
és átdolg. kiad., Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 1997., 208-209.
o.
8., Braham, 209-210. o.
9., A. Sajti-Markó, 447. o.
10., Uo. 450. o.
11., Képíró Sándor személyes közlése
12., Braham, 210. o.
13., A. Sajti-Markó, 429. o.
14., Képíró Sándor személyes közlése
15., Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi
Csendőrség története a két világháború között, Pannónia Kiadó,
Pécs, 2002., 121. o.
16., Braham, 214. o.
17., Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi
Csendőrség története a két világháború között, Pannónia Kiadó,
Pécs, 2002., 121. o.
18., Uo.
19., Rendelet száma: 40.116/eln. fbü.
– 1944. évi május hó 25-én”. Közli: Honvédségi Közlöny, 1944.
május 31., 24. sz., 470. o.
20., Molnár Judit: Adalékok az 1944-es
délvidéki gettók és deportálások történetéhez, In: Molnár
Judit: Csendőrök, hivatalnokok, zsidók – Válogatott tanulmányok
a magyar holokauszt történetéből. Szegedi Zsidó Hitközség
Évkönyvei 1., Szeged, 2000., 55-70. o.
21., Markó György megjegyzése, In:
A. Sajti-Markó: 439. o. (76. lábjegyzet)
22., Képíró Sándor személyes közlése
nemzetijogvedo.hu
|
|
