Kezdo ügyvéd koromban átvettem egy postai csalásos ügyet egy kollégától, aki kirendelt védoként ido hiányában nem tudta elvállalni. A sokadrendu vádlott az albérlotársai által kiközvetített „üzlet" során eladta a személyi igazolványát egy számára ismeretlen személynek, aki ezt késobb pénzfelvételhez használta fel - emlékeim szerint az ügy lényege az volt, hogy belsosök postai utalványokat juttattak a rendszerbe, amelyek értékét különbözo hivatalokban vették fel -, és a dolog természete szerint pár hónapon belül meg is bukott a jórészt fiatalokból álló banda. Védencem, egy kb. 45 kilós, 160 cm magas, tejfelszoke szobafestotanonc az elso tárgyalásra egy cimborájával jött fel egy Pest megyei faluból, aki még cukkolta is, hogy fogkefét hozott-e magával, meg ha börtönbe kerül, akkor az a legbiztosabb, ha amint belökik a cellába, lefejeli a cellabikát - valószínu amerikai börtönfilmeken szocializálódott, vagy az itthoni sittes szubkultúrából ragadt rá valami -, mindenesetre a nyomozati iratokból nem derült ki, hogy tudott volna róla, mire fogják használni a személyiét, bunsegédként megvádolták csalással is. Én még naivan bízva abban a jogelvben, hogy bunsegédként valakit csak akkor lehet elítélni, ha a tudata elozetesen kiterjedt a buncselekmény minden elemére - plasztikus példával élve, ha valaki kölcsönad egy csavarhúzót egy betöréshez, de azzal egy gyilkosságot is elkövetnek betörés közben, mert rajtakapták, akkor a csavarhúzó kölcsönzo a gyilkosságban nem, csak a betörésben bunsegéd -, arra számítottam, hogy védencem okirathamisítás miatt legfeljebb pénzbüntetést kap. A festosegédet késobb nem kísérgette már el senki, visszaútra vonatra sem volt pénze, vonatjegy mellett késobb valami kajára is meghívtam a tárgyalásokat követoen, miután kibökte, hogy aznap még nem evett semmit.
Egy év letöltendot kapott bunsegédként, megállta a helyét a társtettesi minosítés. A bíró szerint tudnia kellett, hogy az igazolványt ilyen célra is „felhasználhatják". A letöltendo börtönbüntetést másodfokon is helybenhagyták, remegve hívott fel a börtönbehívó kézhezvétele után, lehet-e még valamit tenni, esetleg pénzzel meg tudja-e váltani a börtönt. Börtönbéli érdekérvényesíto-képességével tisztában lehetett addigra, gondolom, a cimborái felvilágosították, mi vár rá, különösen annak a fényében, hogy az alkata és anyagi lehetosége mellett vezetéknévként a „cseléd" szó profánabb szinonimáját örökölte. A történethez szorosan hozzátartozik egy hasonszoru vádlott esete, akit az egyik volt tanárom védett a büntetojog tanszékrol, o egy sporttáskát adott kölcsön a társaság egyik tagjának, állítása szerint fogalma sem volt, mire. Késobb ebben a táskában hozták el a pénzt a postáról. Az ügyvédje engem kért meg, hogy az ítélethirdetéskor jegyezzem fel, mit kapott a védence, mert nem tudta megvárni. Amikor telefonon este közöltem, hogy az eredmény két év, a táskáért, eloször káromkodott egyet, majd így kommentálta, eszerint jobban járt volna, ha az o védence is inkább eladja a személyijét, akkor legalább némi pénzt is lát.
Hogy mi köze mindennek a Képíró-ügyhöz? Látszólag persze semmi, egy vagyon elleni buncselekmény szokványos ítélkezési gyakorlatát csúsztatás összemosni egy háborús buntett miatt húzódó eljárással. Ha csak annyi nem, hogy létezik egy kikristályosodott ítélkezési gyakorlat a bunsegédi magatartás megítélésében, amelyet, mint ahogy a fentiekben láttuk, igencsak szukítoen, a vádlottra kedvezotlenül alkalmaznak a bíróságok. Az általam ismert tények szerint - amelyeket egy sajtóper során pont Képíró ügyvédei tártak a bíróság elé - az igaz, hogy a vádlott csendorparancsnokként részt vett a „a gyanús" elemek ellenorzésében, de a vádlott alárendeltjei az ügyészség vádja szerint is „csak" négy ember haláláért voltak felelosek. A Képíró által vezetett különítmény amellett, hogy személyesen is követett el emberéletet követelo atrocitásokat, Képíró által is elismerten adott át begyujtött személyeket továbbkísérésre. A sajtóper során az is tényként merült fel, hogy személyi azonosság megállapítása végett a leventeotthonba szállították a begyujtötteket vagy a strandra, ahol a lékekbe lotték oket.
A Képírót elso fokon felmento ítélet szerint a „az újvidéki vérengzést megelozo, a karhatalom tagjai által Délvidéken elkövetett gyilkosságokról nem feltétlenül kellett tudnia Képírónak, a történteket az ottani katonai vezetés elhallgatta a felsovezetés elol".
Csak arra nem tér ki ez az indokolás, hogy a kivégzések a Képíró által és vezetett begyujtéssel egy idoben is folytak. És mivel az tagadhatatlan, hogy a környéken akkor nem zajlottak harci cselekmények, a folyamatos késo esti fegyverropogás azért valószínu, hogy nem volt mindennapos háttérzaja az újvidéki Duna-partnak. Újvidék nem túl nagy város, még ma sem, ahhoz, hogy feltunjön ez a jelenség egy fegyveres szervezetnél tisztként tevékenykedo, meglehetosen képzett és tapasztalt személynek, hacsak azt nem gondolta, éjszakai logyakorlatozás folyik párhuzamosan a városszélen és szórványosan a kijelölt városrészekben, és mindennek semmi köze sincs a civil lakosság megcsappanásához. A sajtóper során - tegyük hozzá, nem Képírótól, hanem az ot képviselo egyik, az alapügyet kello mélységgel ismero ügyvéd szájából - az a paradoxon is elhangzott, hogy a volt csendorparancsnok azért nem állt ellen a szóbeli parancsnak, annak ellenére, hogy hiába kért írásbeli megerosítést - és nem kapott, mert ez abban szubkultúrában parancsmegtagadásnak minosült volna -, miközben az emberei a tudta nélkül, parancsa ellenére követték el az atrocitásokat. Ezeket az ellentmondásokat a másodfok vagy helyre teszi, vagy nem, talán majd valaki ismeri a bírák közül a táskás-személyis ítéletet.
Viszont még mindig meghökkento az összebeszélés nélküli összhang, hogy milyen körítés övezi az összes ilyen eljárást világszerte, legyen az II. világháborúból visszamaradt lágeror, argentin junta-parancsnok, kambodzsai vörös khmer filozófus, ruandai rádiómusor-vezeto vagy délszláv szabadcsapat-vezér. A rosszabbik esetben háborús hosként is ünnepelt, megtört, tisztességben megoszült öregemberként körbemédiázott vádlott még azokban is szánalmat kelt vagy kétségeket ébreszt az üggyel kapcsolatban, akikben még egészséges igazságérzet munkálkodik. Minek a régi ügyeket bolygatni, régi sebeket feltépni, miért nem hagyják már békén szegény öregembert, biztos, csak parancsot teljesített, árt a társadalmi megbékélésnek, a zsidó holokausztbiznisz vagy a liberális, kommunista összeesküvok ármánya... A jog a nehézkes eszközeivel csak nehezíti a tisztánlátást, bizonyítékok tunnek el, nehéz találni élo tanúkat, az idomúlás miatt rendkívül nehéz elhatárolni és megfelelo tényállásba beleszorítani az elkövetett cselekményt, és nem ritkán a jogszeruség, az eljárás tisztaságára is ügyelo bíráskodás sem az igazságos ítélkezésbe vetett hitet erosíti. Nem segít az ilyen ügyeknek a „szelektív" igazságszolgáltatás sem, joggal vetik fel például, hogy az Irakban és Afganisztánban elkövetett amerikai és más résztvevo NATO-tagok katonái által elkövetett túlkapásokat miért nem vizsgálják nemzetközi szinten ilyen vehemenciával. Miközben köztudott, hogy eme jól szituált hadseregekbol is a külföldi missziókba azért jelentkeznek jó néhányan, mert háborús környezetben sokkal többet megengedhetnek maguknak, mint otthon, és a bármilyen fejlett fegyelmi kultúrával is rendelkezzen egy adott ország hadserege, kifelé a mundér becsülete mindig is sokkal fontosabb marad.
É s ha a közvetlen közelünkben, a szemünk elott lezajlott délszláv konfliktus tanulságait próbáljuk értékelni, majdhogynem rosszabb üzenete van a háborús bunösök feletti hágai törvénykezésnek, mintha házon belül megoldották volna. Politikai zsarolásra használják, nem koherens feltételhez kötik a gyanúsítottak kiadatását mindkét oldalról, a kis tömeggyilkosságok elsikkadnak, a nagyot elkövetok hossé válnak, az aknamezok mind az áldozatok hozzátartozói lelkében, mind a Mostar-közeli hegyekben vagy a magyar határ mellett ottmaradtak.
Személyesen hallott történetek alapján is tapasztaltam, milyen nehéz egy etnikum emlékezetében is pontos elhatárolódást találni a háborús bun és a hosiesség között. Szarajevóban forgattunk dokumentumfilmet a kilencvenes évek végén a város megmentése miatt hosként is tisztelt egykori maffiózóról, Muša Topalovic „Caco"-ról. Amikor a szerb hadsereg eloször le akarta rohanni Szarajevót, a bosnyákoknak nem voltak a városban fegyvereik - kivéve a gengsztereknek. Caco, az egykori zenész és pénzváltó, illetve pénzbehajtó szervezte meg a város védelmét, összefogásra buzdítva a helyi bunözi csoportokat, sikerült is szinte puszta kézzel és kézifegyverekkel megállítani a szerb támadást, ez volt a hírhedt zsidó temetoi csata. A bosnyákok lélegzethez jutottak, és megszervezték a tartós védekezéshez elengedhetetlen reguláris hadsereget. Caco is kapott egy hadtestet. Viszont az ostrom nagy üzlet volt, és nem tudta megtagadni a múltját. Hadteste segítségével átvette az irányítást a csempészet, köztük az embercsempészet fölött, védelmi pénzt szedett, civileket lott agyon csak úgy, vagy kényszersorozott, rettegésben tartva a város egy részét. Végül valami üzleti vitába keveredett a belügyminiszter fiával, akit lelott. Ez megpecsételte a sorsát, hadtestének kaszárnyáját egy különleges alakulat felszámolta - miközben a szerbek röhögve nézték az egészet a hegyekbol. Cacót állítólag maga a belügyminiszter lotte fejbe a Bascarsiján, a város történelmi foutcáján.
Vajon mi történt volna Cacóval, ha életben marad? Szarajevó hoseként éldegélne-e megbecsült polgárként a tisztára mosott, összeharácsolt vagyonon ülve, vagy bujkálna a hágai törvényszék elol? Hány tényállást sikerülne rábizonyítani egy eljárásban? És hány embernek szolgáltatna igazságot, ha életfogytiglant kap? És a média hogyan kezelné az ügyet? És mennyire tipikus a fenti történet, hány „Cacóról" nem tud a közvélemény?
Bármilyen messzire vezetnek a fenti kérdések, elemi érdeke mindannyiunknak, hogy ne engedjük lerombolni, súlytalanná tenni azokat az intézményeket, amelyek a háborús buncselekmények feltárásán és elszámoltatásán dolgoznak. Hiába tunik úgy, mintha ez az egész már régen nem az áldozatokról szólna, ez csak látszat, hiszen az áldozatok tudják általában legkevésbé hallatni a hangjukat, foleg, hogy nemcsak róluk, hanem mindannyiunkról mint potenciális áldozatokról is szólnak ezek az eljárások. Naivság azt hinni, hogy ez csak mással történhet meg. Az igazságszolgáltatás, minden anomáliája ellenére, még mindig a legjobb megoldás, s még nem is találtak ki jobbat, ha csak azt nem tekintjük adekvát megoldásnak, hogy a bunöst személyes bosszúból a belügyminiszter lövi fejbe a foutcán.
É s ha egy ilyen per bulvár tudósítása kapcsán nemcsak egy megtört, kórházból a bíróság elé citált öregembert látnánk, hanem a Dunába lott Steinenberg házaspár felpüffedt arcát vagy az ágyában magatehetetlen betegként fejbe lott Weisz Irén mennyezetre fröccsent agyvelejét is, akkor sokkal eredménytelenebbül tudnának fröcsögni egyesek, hogy ez csak a holokausztbiznisz önigazoló fesztiválja.

es.hu