Ez év májusában az amerikai-izraeli Simon Wiesenthal Központ - egy befolyásos zsidó civil szervezet - Magyarországon is elindította „Utolsó Esély" akcióját, melynek célja a még élo nyilas és más háborús bunösök felkutatása és bíróság elé állítása. A már hét közép-kelet-európai országban zajló akció azonban nálunk nem talált kedvezo fogadtatásra. A jobboldal részérol ez nem is meglepo, ám az mégiscsak furcsa, hogy baloldali véleményformálók fanyalogva, kedvetlenül fogadnak egy antifasiszta, náciellenes kezdeményezést.

Az akció megkésett; a fobunösök fölött már a háború utáni években ítélkeztek; hatvan év múltán lehetetlen a bunöket bizonyítani; a reszketo feju, agg vádlottak csak részvétet ébresztenek majd; a kituzött díj csak a feljelentosdit indítja majd el; mindez az antiszemitizmust növeli - így hangzottak a fobb ellenérvek. Mindez valóban észszeru, felettébb furcsa azonban, hogy alig hangzottak el a legalább olyan észszeru ellenérvek: hogy a háborús bunök nem évülnek el; hogy igenis sikerült (például Horvátországban) az elmúlt években háborús bunösöket felkutatni és bíróság elé állítani.

A nyomravezetonek felajánlott tízezer eurós jutalmat a magyar sajtó „vérdíjnak" keresztelte el, amivel azt üzente az akció kezdeményezoinek: egyáltalán nem vagytok olyan erkölcsi fölényben, hogy ezt megengedhetnétek magatoknak. Hogy történhetett ez?
Efraim Zuroff, a nemzetközi akció kezdeményezoje világosan megírta: azért (is) koncentrálnak a kelet-európai országokra, mert itt még hátra van az a katarzis, amely az elmúlt negyedszázadban Nyugat-Európában végbement. Kelet-Európa országaiban a közvélemény a kommunizmus áldozataként látja magát és hazáját, s ebbe a pozitív, áldozati önképbe nem fér bele a Holocaustban való bunrészesség. Hiába ítélkeztek 1945 után számos perben a kollaboránsok fölött: ezt a közvélemény a szovjetek számlájára, illegitimnek tekintette, így nem épült be a történelmi tudatba.
Hogy a „múltfeldolgozás milyen indulatokat szabadíthat el, azt a lengyelországi Jedwabne-vita jelzi: két évvel ezelott az ország közvéleményét sokkolta és vad vitákra ösztönözte, amikor (hosszas ellenállását legyurve) tudomására hozták, hogy 1941-ben az említett városka zsidó lakosságát nem a nácik, hanem lengyel polgártársaik mészárolták le.
Magyarország azonban e téren sajátos helyzetben van: itt a baloldali sajtóban tizenöt éve közhely, hogy az ország zsidóságának négyötödét a magyar hatóságok deportálták, a magyar lakosság teljes passzivitása közepette. Magyarországon él Közép-Kelet-Európa egyetlen, számottevo létszámban megmaradt zsidó közössége, s a túlélok és leszármazottaik újságíróként, közéleti emberként már elvégezték azt a munkát, amely Lettországban, Horvátországban vagy Romániában még hátravan. A Holocaust-kutatás és Holocaust-emlékezet a magyar baloldali diszkurzív térben éppúgy intézményesült, mint Nyugat-Európa országaiban. Az áldozati, felelosséget elutasító önkép csak a jobboldali médiában él. A baloldali - nem kis részben holocaust-túlélo (vagy túléloktol származó) - értelmiségiek alighanem sértve érzik magukat, amiért ignorálják évtizedes munkájukat, és nem kérnek a Wiesenthal Központ által kínált katarzisból.

A Wiesenthal központ akciója belegázolt a holocaust-emlékezet fejlett magyarországi rendszerébe (lásd a rengeteg vidéki megemlékezést a hatvanadik évfordulón, a rekonstruált zsinagógákat, emlékmuveket, emlékkönyveket, a Holocaust Múzeumot, stb.) A Holocaust ma már a lezárt, szakralizált múlt állapotába megy át. Ehhez képest nácivadászatot tartani - vagyis azt állítani, hogy a Holocaust itt él közöttünk - csak összekavarja a dolgokat.

De van itt más baj is - alighanem a Wiesenthal-központtal, amit a szemérmes baloldali publicisták nem mondanak ki. A fanyalgás egyik oka alighanem az, hogy amerikai-izraeli szervezetrol van szó. A második intifáda kitörése óta Európa ismét szabad utat adott a Holocaust miatt keményen lefojtott zsidóellenességének - anticionizmus formájában. Ma Európában Izraelnek - és semminek, ami izraeli - nincs joga ahhoz, hogy erkölcsi leckét adjon. Izraelre véget ért a vadászati tilalom: hogy jön ahhoz, hogy o próbáljon másokra vadászni?!

Az amerikai gyökerek manapság - a nyugati, baloldali körökben trendi Bush-ellenes, Amerika-ellenes hisztéria miatt - szintén inkább apasztják, mintsem növelik az erkölcsi tokét. A Wiesenthal Központ egyáltalán nem igazodik az európai politikai korrektséghez, keményen bírálja az Izrael-ellenesség álorcájában újjáéledo antiszemitizmust, ráadásul egyértelmuen zsidó szervezetként lép fel, ami kínosan érinti az identitásukkal örökösen bújócskát játszó baloldali magyar értelmiségieket.

A szélsojobboldali sajtó mindezeket nyíltan ki is mondja a maga brutális stílusában, a baloldal csak kellemetlenül érzi magát és elhatárolódik. Jellemzok ehelyütt Karsai László történész témába vágó cikkei, nyilatkozatai. Karsai nem elégedett meg az érvekkel, szükségét érezte annak is, hogy a Wiesenthal-központ munkatársait becsmérlo kifejezésekkel illesse: „megélhetési nácivadászoknak" titulálta oket, az akció magyarországi koordinátorát, Beer Ivánt pedig „butiktulajdonosnak" nevezte.** (A butikos a kései Kádár-korszak nyelvezetén ez ügyeskedo, kétes egzisztenciát, erkölcsileg elmarasztalandó egyént jelent.)

Mindezek után egyáltalán nem volt meglepo Beer Iván magyarázata lemondásáról: „Ez már nem nácivadászat. Itt már énrám vadásztak."

URL: http://www.szombat.org/index.php?module=articles&func=display&ptid=1&aid=27