Várhatóan az ünnepek után a Fovárosi Bíróság meghallgatja Képíró Sándor volt csendor századost, egy rendkívüli ügy különös szereplojét. Képírót 1944-ben, a délvidéki razzia után hutlenség címén 10 évi szabadságvesztésre ítélte a Horthy rendszer Vezérkari Fonökségének (VKF) különbírósága. A büntetést az elítélt nem töltötte le, közlése szerint kegyelmet kapott a kormányzótól. A Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodája idén szeptemberben azt kérte, rendeljék el a 62 évvel ezelott hozott ítélet végrehajtását. A büntetések ugyanakkor idok múltán köztudomásúan elévülnek, a tízévi börtön példál 15 év után kegyelem hiányában sem hajtható végre. A nácivadász szervezet állítása szerint háborús büntettrol, zsidók meggyilkolásáról volt szó. Az ítélet hiteles szövege nem került elo. Bírósági meghallgatása elott budapesti otthonában kerestük fel a háborús bunösök felkutatását végzo iroda célkeresztjébe került, 92 éves férfit. A beszélgetésben részt vett Zétényi Zsolt ügyvéd és Kádár Éva joghallgató, leendo jogtörténész, aki hosszabb ideje kutatja a kor dokumentumait.

Kulcsár Anna

– Ön az elmúlt néhány hét alatt ismertté vált, egyszeriben az érdeklodés középpontjába került. A nemzetközi sajtó is ismertette az esetét. Hogyan került kapcsolatba a nácivadászokkal? – kérdezem Képíró Sándort.

– Valamelyik ismerosöm jelenthetett fel, aki tudta, hogy nem töltöttem le az 1944 januárjában kiszabott tízévi büntetésemet. Úgy szereztem tudomást errol, hogy egy nap rengeteg fotóriporter jelent meg az ajtóm elott. „Háborús bunös, háborús bunös!” – kiáltozták, és azt kérdezték, miért mentem ki Argentínába. A válaszom az volt: politikai okból hagytam el az országot. Az iroda tízezer eurót ajánlott azoknak, akik háborús bunöst tudnak prezentálni.

– A Wiesenthal-központ jeruzsálemi irodáját vezeto Efraim Zuroff október 5-én sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az Utolsó esély néven két évvel ezelott indított akciójuk nyomán rátaláltak a budapesti Képíró Sándorra. Szerinte a volt csendor századost felelosség terheli az 1942. január elején lezajlott délvidéki eseményekért. Mint felidézte: Újvidéken és környékén ekkor, a hideg napok idején a magyar honvédség és csendorség a partizánakciók leleplezéséért összehangolt razziát tartott, amelynek több mint háromezer ember esett áldozatul. Az irodavezeto közlése szerint olyanokat fogtak el, akik gyanúsnak látszottak, illetve zsidó származásúak voltak. Adatai szerint Újvidéken az elfogottak nyolcvan százaléka zsidó volt. Zuroff indítványt nyújtott be a budapesti Katonai Foügyészséghez, kérve: intézkedjenek a 62 évvel ezelott kirótt, de le nem töltött, tízévi szabadságvesztés végrehajtásáról. Miként viszonyul az ítéletben szereplo hutlenség a Zuroff által említett háborús buntetthez?

– Valójában sehogyan – mondja Zétényi Zsolt védo. – A kapcsolatot a hutlenség és a háborús buntett között Zuroff teremtette meg. Azonosította a kettot. Összevissza kevert mindent, majd beletette az egészet egy csomagba, és sajtótájékoztatón a közönség elé tárta vádjait. Nagyon egyszeru lenne a dolgunk, ha csupán Képíró Sándor felelosségérol volna szó, mert akkor tisztázhatnánk az ügyet. Most azonban itt van annak a háromezer embernek a tragédiája, akik 1942 januárjában, a razziák idején életüket vesztették, s akiknek a halálában Képíró nem bunös. De óhatatlanul bekerül a képbe az 1942-es hideg napok megtorlásaként 1944–45-ben lezajlott délvidéki eseménysor, amikoris 40-50 ezer magyar esett a bosszú áldozatául. Kapcsolódik emellett az ügyhöz, Zurroffék eloadásában, a holokauszt. Az újvidéki razzia nem antiszemita fellépés volt. A zurzavar persze hasznos lehet, mert Képíró Sándort így háborús bunösnek lehet feltüntetni. Lejárató, gyulöletkelto kampány indítható ellene, s persze az igazságszolgálttás magyarországi helyzete ellen, hiszen senki sem tudja, hogy valójában mi történt akkor.

– Ön szerint mi történt?

– Ez részben most derül majd ki. A bíró tanulmányozza az ügyet. Úgy tudom, már érdeklodött a Történeti Hivatalban, s megkereste a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumot. Nagyon lelkiismeretesen folytatja az eljárást. Van itt ugyanis egy nagy bökkeno: nincs meg az ítélet eredeti szövege. Ám ez csak a formai, bár nagyon fontos része az ügynek, ezért errol késobb beszélnék. Érdemben azt mondhatom: Képíró Sándor nem követett el buncselekményt, háborús buntettet pedig semmiképp sem.

– Akkor miért ítélték el 1944-ben?

– Ma azt mondhatnánk: koncepciós eljárásról volt szó – veszi át a szót a volt csendortiszt. – A partizánok felkutatásáért elrendelt razzia idején ugyanis olyan dolgok történtek, amelyek messze túlmentek a kituzött célon, a partizánakciók meghiúsításán. Emberek életének kioltására került sor. Voltak, akiket ezért felelosség terhelt, de voltak, akiket nem. Az én parancsnokságom alatt álló egységnél és még további háromnál nem volt fegyverhasználat, ezt a hajdani per tanúvallomásai is igazolták. Kivégzésekre én nem adtam parancsot. A bíróság elé állított honvéd és csendor tiszteket azonban a kollektív vád alapján egyaránt elítélték. Én negyedmagammal tíz évet kaptam a semmiért. A sommás eljárás célja az volt, hogy igazolja a nyugati közvélemény elott: a megnevezett parancsnokok egyaránt felelosek a törvénysérto fejleményekért.

– A jogtörténetbol tudjuk: a hutlenség nem háborús, hanem állam elleni buntett. Az követte el a korabeli szabályok szerint aki a hadban álló magyar államnak kárt okozott, az ellenfelet pedig elonyhöz juttatta. Az 1944-es ítélet indoklása szerint a razzia idején történt gyilkosságok megingatták a bizalmat az éppen visszacsatolt Délvidék lakóiban a magyar állam és intézményei iránt.

– Valóban, Képíró Sándort hutlenségért ítélték tízévi szabadságvesztésre – mondja a védo. – Azt tudni kell, hogy nem maga az akció s az abban való részvétel volt jogellenes. Ezt az is igazolja, hogy a Legfelsobb Bíróság buncselekmény hiányában 1994-ben felmentette, rehabilitálta a vezérkari fonököt, Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki 1942-ben elrendelte a razziát, s akit a népbíróság 1946-ban életfogytig tartó fegyházra ítélt. Szombathelyit ezután köztudomásúan kiadták a jugoszláv hatóságoknak. Buncselekménynek az ellenorzés, igazoltatás, igazolás alkalmával elkövetett túlkapások, gyilkosságok számítanak. Azokért pedig személy szerint az elkövetok voltak felelosek. Képíró Sándort ezzel nem is vádolták.

– Mi volt az o akkori feladata?

– Az igazolások ellenorzése – válaszolja Kádár Éva jogtörténész. – A bíróság 1944-ben azt rótta a terhére, hogy nem ellenorizte kelloképpen az alárendeltjeit. A százados deportálásokban sem vett részt. A Wiesenthal-központ állítása vádaskodás.

– Ugyanakkor tény, hogy a háborús bunösök általában Dél-Amerika, Argentína felé vették az irányt. Miért távozott ön Magyarországról, és mikor jött haza? – kérdezem a volt századost.

– Tíz éve, 1996 májusában érkeztem meg, 51 év emigráció után. Annak idején a harcoló csapatokkal mentem ki, és fokozatosan vonultam vissza. Ausztriában volt az utolsó állomáshelyem. Amikor 1945. május 8-án megérkezett a hír, hogy vége a háborúnak, az amerikai vonalakhoz rohantunk, hogy ne szovjet fogságba essünk. Eloször mezogazdasági munkákat vállaltam, utána vasutat építettünk. 1948-ban adódott a lehetoség, hogy vöröskeresztes útlevéllel Argentínába menjek. Itt 48 évet töltöttem el.

– Miként telnek a napjai, amióta rátaláltak önre?

– Elég zajosan. A lakásommal szemközti zsinagógából távozván kezdetben többen is felcsengettek, s beszélni akartak velem. Egy ido óta azonban csend van. Közben az adatvédelmi biztoshoz fordultam, mert nem értem, hogyan lehet valakinek a lakcímét, adatait kiadni. Válasz azonban még nem érkezett.

– Hogyan került a csendorséghez?

– Jogász voltam, de 1939. február 1-jén beléptem a magyar királyi csendorséghez. Az édesapám malomtulajdonos volt, vagyonos embernek számított. A háború után mindenét elvesztette, miattam is, meg egyébként is. Megnosültem, és két gyermekem született. Ok most is kint élnek. Feleségem magyar volt, de meghalt. Az volt a szándékom, hogy a családomat is hazahozom. Nem úgy mentem ki, mint aki ott akart maradni. Tíz éve ismét itthon élek. Ezt nem tilthatja meg senki.

– Most is visszamehetne Argentínába, nem?

– Képíró úr nem csak hazajött, de itthon is maradt – hangsúlyozza Zétényi Zsolt. – Meg lett volna a lehetosége, hogy ismét távozzon, de nem tette. Argentínából a kiadatására nem kerülhetne sor. Az ítélet végrehajtására ugyanakkor itthon sincs lehetoség. Hamis az a vád, hogy Képíró Sándor Újvidéken 2-3 ezer embert megölt, ahogy Zuroff úr állította. A nácivadász szervezetnek a nevét kölcsönzo Simon Wiesenthal jó taktikus, józan ítéletu ember volt. Jól érzékelte, hogy a nácizmus és a kommunizmus bunei egyformán kezelendok. A jelenlegi holokausztüldözés doktriner jellegu. Nem veszi figyelembe sem az adott ország kulturális viszonyait, sem a tényeket. Zuroffék Magyarországon úgy viselkednek, mintha nem tudnák, hol vannak. Hamis vád miatt pert indíthatnánk ellenük, mert amit Képríó Sándor ellen felhoztak, az nagyon komoly állítás. Ezzel azonban most nem töltjük az idot. Én attól várom a megoldást, hogy az igazság kiderül, s a tájékoztatás korrekt lesz. Ot erkölcsileg, hamis információkkal akarják tönkretenni.

– Említette: nem került elo az ítélet eredeti szövege. A büntetés nincs hitelesen dokumentálva. Hogyan lehet így börtönbe zárni valakit?

– Sehogyan sem. A Wiesenthal-központnak a per teljes, hiteles dokumentációjával rendelkeznie kellene ahhoz, hogy a bíróság állást foglalhasson az ügyben. A nácivadász iroda azonban egy fax fénymásolatát csatolta ítéletként az angol nyelven benyújtott kérelméhez. Az egyes lapokon pecsét látható Jugoszlavia, Beograd felirattal. A szöveg egy belgrádi jugoszláv archívumból származik, a pecsétje cirillbetus. Semmilyen magyar hatóság bélyegzoje nem szerepel rajta, sot a szöveg végén az olvasható, hogy az azonos az ítélet magyar nyelvu fordításával. Nem derül ki: milyen nyelvbol fordították magyarra a magyar bíróság magyar nyelvu ítéletét. Csak feltételezem, nem tudom, hogy a háborús buntett címén a magyar hatóságok által 1946-ban Jugoszláviának kiadott és ott kivégzett Szombathelyi Ferenc vezérkari fonök peréhez kérték kölcsön a VKF különbíróságának 1944-es magyar nyelvu, de azóta nyilván elkallódott ítéletét.

– Védence elismeri, hogy 1944-ben elítélték, nem?

– Természetesen, miként errol eddig részletesen szóltunk is. Ettol azonban különbözik az a kérdés, hol van az ítélet aláírt, lepecsételt, szabályos, hiteles szövege, mert a bíróság csak ennek alapján csukhat be valakit, különösen tíz évre, 92 évesen. Az életkor magában is kérdésessé tehetné a büntetés végrehajtását. A budapesti Katonai Foügyészség, amely Zuroff angol nyelvu kérelmét a faxolt, hiteltelen ítélettel együtt a bíróságnak megküldte, közölte is, hogy az ítélet eredeti példánya sem a Legfobb Ügyészség, sem a hadtörténeti levéltár iratai közt nem található meg.

– Képíró úr ártatlanságán, a kiszabott büntetés elévülésén s a hiteles dokumentumok hiányán túl van-e más érvük is?

– Hogyne. Mindegyiket azonban nem hozzuk nyílvánosságra – válaszolja az ügyvéd. – Jelentoséget tulajdonítunk azonban annak, hogy a Honvédségi Közlöny 1944-es évfolyamának májusi száma közölte a honvédelmi miniszter rendelkezését, amely szerint Képíró Sándort 1944. február 18-án visszahelyezték tiszti beosztásába. Nyilván ettol a naptól veszítette el azt az 1944. január 22-én kelt ítélete alapján. A miniszteri rendelkezés a honvédség becsületügyi szabályzatára hivatkozik, ami azt jelenti, hogy Képírót feddhetetlennek, buntetlennek találták. Egy ilyen megállapításra leginkább akkor volt mód, ha az elítélt – amint o maga állítja – kormányzói kegyelemben részesült. Elvben semmisségi panasz alapján is hozhattak hasonló határozatot. Az ítéletet tehát nem létezonek kell tekinteni. Ez következik az ártatlanság vélelmébol is.

– Ha jól értem, a kegyelmi döntés szövege sincs meg.

– Nincs, de a Honvédelmi Közlöny bizonyító ereje és Képíró Sándor világos emlékezete ér annyit, mint a Wiesenthal-központ cirillbetus pecséttel ellátott, magyarra fordított, aláírás nélküli, faxolt ítélete. Vagyis: elegendo ahhoz, hogy annak alapján a bíróság megszüntesse a büntetés végrehajtásáért indított nácivadász eljárást. Képíró Sándor nem náci, nem háborús bunös, a hutlenségért szerinte vitathatóan, sot alaptalanul kiszabott kollektív büntetés végrehajthatósága pedig elévült. Illetve elévült volna, ha a volt százados hatvan évvel ezelott nem részesül kegyelemben. Amennyiben ez sem elég, visszatérhetünk a kiindulóponthoz: nincs a kezünkben a végrehajtás alapjául szolgáló, hiteles ítélet. Ezek után azt hiszem, az alaptalan vádaskodás kérdéskörét kell majd megvizsgálnunk. A hamis vád elkövetoi és terjesztoi ellen ugyanis bírósági jogorvoslatot kereshetünk.

Keretes írás: Felemás vadászat.

A Wiesenthal-központnak ugyan joga van eljárásokat kezdeményezni, de nincs joga prejudikálni – mondta kérdésünkre az ügy kapcsán Ungváry Krisztián történész. A szakember helyteleníti, hogy Képíró Sándor esetében az ügy részletes vizsgálata nélkül nyilvánosságra hozták lakcímét, és úgy tüntették fel, mintha az ellene folytatott hajdani eljárás teljesen objektív módon zajlott volna le, holott már az 1944-es VKF különbírósági tárgyalás is számos problémát vetett fel. A központ közléseiben ráadásul fel sem merült az, hogy formailag a „hutlenség” buntette, amiért o tíz évet kapott, s maga a kiszabott büntetés a törvény betuje szerint már elévült. Amit ebben az esetben a Wiesenthal-központ muvelt, az nem más, mint az antik Róma proskripciós gyakorlata – mondta Ungváry Krisztián. Ott a halálraítéltek listájára kiírt – proskribált – embereket bárki megölhette. A történész úgy véli: Zuroff úr muködése egyébként is hiteltelen addig, amíg Izrael kommunista népellenes bunösöknek, mint például a rendszerváltás után elmenekült Rajnai Sándor vezérornagynak, a magyar hírszerzés volt vezetojének politikai menedékjogot ad, és az ilyen ügyeket nem vizsgálja felül.

nemzetijogvedo.hu