- Évtizedekkel a háborús bűnök elkövetése után még mindig eredményes lehet a nácivadászat?
- Ezzel a kérdéssel állandóan szembe találjuk magunkat. Akik a háborús bűnöket elkövették, népirtásban vettek részt, azok ma már nyolcvanas éveiket tapossák. Nem gondolnám, hogy csak azért elnézőbbek lehetnénk velük, mert megöregedtek. Attól még nem lesz a gyilkosból ártatlan ember.
- Sok a munkájuk?
- Tizennyolc országban ezerszázharminc nyomozás van folyamatban, az új esetek száma is meghaladja a háromszázat. Nehezebb a dolgunk ott, ahol érvényt adnak a politikai menedékjognak. Annak idején, 1960-ban valósággal el kellett rabolni Adolf Eichmannt Buenos Airesből, akit 1961-ben Jeruzsálemben bíróság elé állítottak, halálra ítéltek, és 1962-ben kivégeztek.
- Hogyan kerülnek bíróság elé a bűnösök?
- A legtöbb országban van mód perek lefolytatására, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában viszont egy hetvenes évekbeli döntés értelmében idegen állampolgárokat nem lehet csak úgy törvény elé állítani. Ez persze jogi és etikai kétségeket vet fel. A menedékjogért folyamodó háborús bűnösök nyilván nem írtak igazat a kérdőívre, amikor második világháborús tevékenységükről kellett vallaniuk, mert ellenkező esetben nem fogadta volna be őket az ország. Erre vonatkozólag egyébként sok bizonyíték fellelhető az International Tracing Service elkövetőkre és áldozatokra vonatkozó tizenhatmilliós adatbázisában. Abban találtuk meg például Antanas Impulevicius, egy litván kivégzőosztag vezetője menedékkártyáját, aki zsidókat gyilkolt halomra, mégis befogadta Amerika.
- Ha sikerül bizonyítani egy ilyen hazugságot, mekkora büntetés jár érte?
- Sajnos nem elég súlyos a büntetés: az illetőt kiutasítják az országból. A hazugságot tetten érni és ez ügyben pert nyerni könnyebb, mint tényleges bűncselekményt rábizonyítani valakire. De azért az is figyelemre méltó, hogy 2000-től máig hatvannyolc, Amerikában élő náci bűnös perében született ítélet. Sokuk számára az a legnagyobb büntetés, hogy lelepleződnek, mert addig még a családjuk sem tudott háborús múltjukról.

- Találkozott ilyen esettel?
- Nem is eggyel. Az ausztráliai Perthben élő Zentai Károly (akit azzal vádolnak, hogy részt vett egy zsidó fiú, Balázs Péter megölésében - a szerk.) gyerekei kérték, hogy találkozzunk. Nehezen szántam rá magam, de meghallgattam őket. Bizonygatták apjuk ártatlanságát, átadtak néhány dokumentumot is. Csakhogy itt nem az a kérdés, hogy Zentai milyen apa volt Ausztráliában évtizedeken keresztül, hanem az, mit csinált a második világháború idején Magyarországon. Amikor Zentai már nem tudott kibújni a felelősségre vonás alól, azt kérte, ne fedjük fel a családja előtt.
- Hogyan találnak rá a náci bűnösökre?
- "Utolsó Esély" elnevezéssel indítottunk egy akciót. Valóban az utolsó órában vagyunk, egyre kevesebb az esélye annak, hogy megtaláljuk és bíróság elé állítsuk a háborús bűnösöket. Tapasztalataink szerint sok helyen, például Magyarországon is, hiányzik a politikai hajlandóság az ügyek lezárásra.
- Kik tanúskodnak?
- Többnyire maguk a túlélők. A gyilkosok viszont nem mennek a bíróságra, hogy feladják magukat vagy társaik ellen valljanak. Persze nehéz a szembesítés a népirtások főkolomposaival, akiket az áldozatok soha nem ismertek előtte, s videofelvételek, fényképek sem állnak rendelkezésre. Kívülálló személyek, szemtanúk sem nagyon vannak, mert a kivégzéseket lakott területektől távol hajtották végre. Ha pénzt kínálnánk az információkért, talán jobban megnyílnának azok, akik eddig hallgattak. Ezt a Baltikumban ki is próbáltuk, de senki nem élt a lehetőséggel.
- Miért?
- Félelemből. Ha politikailag nem kívánatos elmondani az igazságot a náci bűnökkel kapcsolatban, az sokat elárul az adott társadalomról. És ez már nem csak a büntetésről szól. Wiesenthal attól tartott, hogy a holokausztot el fogják felejteni az emberek, mert az ötvenes, hatvanas években kevesen akartak erről hallani, a túlélők történeteire sem voltak kíváncsiak.
- Szerencsére félelme nem igazolódott be...
- Ma abban rejlik a veszély, hogy mit és hogyan mondunk el a holokausztról.
- Mit hoz a jövő?
- Az intézet működése során mintegy húsz országban kutattunk fel háborús bűnök elkövetésével gyanúsított személyeket, sokan már nem voltak az élők sorában. Kilencvenezer vádemelés nyomán csak hét-nyolc ezer ítélet született. Nem lehet más a feladatunk, mint hogy megtaláljuk a náci bűnösöket, de bíróság elé csak az illetékes ország állíthatja őket. Úgy gondolom, továbbra is lesz még dolgunk, foglalkoznunk kell például a kommunista üldöztetéssel és annak áldozataival.

Borzák Tibor