Magyarországon, a náci Németország csatlós államában a zsidó lakosság száma 1941-ben 725007-re volt teheto. Többségük (401 ezer ember) a trianoni magyar határokon belül élt, a maradék rész pedig az 1938-1941 között az országhoz csatolt területeken: 1938 novemberében a csehszlovákiai Felvidékrol: 67 ezer; 1939-ben Kárpátalja-Ukrajnáról: 78 ezer; 1940 augusztusában a romániai Észak-Erdélybol: 164 ezer; 1941 áprilisában a jugoszláviai Délvidékrol pedig 14 ezer.

A zsidó kirekesztés az országban, mely 1920-ban kezdodött a magyar felsooktatásba felveheto izraelita származású hallgatók számának meghatározásával (numerus clausus), csak tovább erosödött az Anschluss-ot (Ausztria Németországhoz való csatolása 1938 márciusában) követoen. 1938-ban rendelet lépett életbe, mely 20 százalékra korlátozta a zsidóság „közéleti és gazdasági térfoglalását”. Egy évvel késobb ez az arány 6 százalékra csökkent a gazdaságban, és a zsidó származás fogalmának meghatározása faji alapra helyezodött át.

1939-ben a magyar kormány bevezette a munkaszolgálatot a katonai szolgálatra alkalmas korú férfiak számára, akiket elsosorban a hadsereg igényeinek megfelelo feladatok végzésére kényszeríttettek, általában a frontok közelében. Közel 42 ezer magyarországi zsidó vesztette így életét az 1944. március 19-i német megszállást megelozoen. Több mint 18 ezer zsidót gyilkoltak meg szintén az említett idoszakban, kiknek legtöbbje (17 ezer ember) olyan „rendezetlen állampolgárságú” Magyarországon élo zsidó volt, akiket a kormány összegyujtött, és 1941. július-augusztusában Kamenyec-Podolszkij-ba deportált. Oket a helyi lengyel zsidósággal együtt SS egységek mészárolták le. Több mint ezer zsidót magyar katonai és csendor alakulatok gyilkoltak le Újvidéken és a Délvidék más területein. Ekkor azonban még az ország vezetosége ellenállt annak a német követelésnek, hogy a magyar zsidóságot a haláltáborokba deportálják.

Az események Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követoen drámai fordulatot vettek. Az újonnan beiktatott náci barát kormány számos zsidó ellenes törvényt hozott, és megteremtette a feltételeket a magyarországi zsidóság tömeges deportálásához. Az elso rendelet a zsidó vagyon „árjásítását”, ill. a vidéki zsidóság gettókba hurcolását biztosította, mely már április közepén meg is kezdodött Kárpátalján és Magyarország észak-keleti részén. A gettók viszonylag rövid ideig álltak fenn, mivel fo céljuk az volt, hogy megkönnyítsék az Auschwitz-birkenaui haláltáborba való tömeges deportálást, mely május 15-én vette kezdetét, és 1944. július 9-én fejezodött be. Ez ido alatt 55 gettóból és gyujtotáborból mintegy 473.402 zsidót deportáltak 147 vonatban. A birkenaui érkezést követoen az emberek többségét azonnal meggyilkolták.

Mire Horthy Miklós kormányzó leállíttatta a deportálásokat, csak az 1944 júniusától csillagos házakba tömörített budapesti zsidóság maradt meg. A Nyilas párt 1944 október 15-i hatalomra jutását követoen elszabadult nyilas terror következtében a zsidók helyzete még tovább romlott. Több ezret közülük eroltetett menetben Bécs környékére küldtek, hogy sáncokat ássanak, másokat pedig a nyilas csoportok razziái során hurcoltak el és gyilkoltak meg. December elején majdnem 70 ezer zsidót kényszeríttettek a budapesti zsidó negyed területén kijelölt gettóba, ahol több ezren pusztultak el borzasztó körülmények között éhezés, betegségek és a hideg miatt.

Összesen 564.500 zsidó vesztette életét a holocaustban, melybol 63 ezret már a náci megszállást megelozoen gyilkoltak meg. Azok közül, akik 1944. március 19 után haltak meg, 267,800 a trianoni magyar határokon belüli területrol származott (85.500 Budapestrol, 182.300 vidékrol), 233.700 pedig az 1938-41 között Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától Magyarországhoz csatolt területekrol.