A magyar történeti gondolkodás némiképp váratlan fertályai felõl érkeztek az elsõ és meglehetõsen vehemens támadások a Simon Wiesenthal Központ Utolsó esély akciójának általános irányába az elmúlt napokban. Tiszteletre méltó s lapunkban is több-kevesebb rendszerességgel megszólaló történészek, baloldali és liberális vezércikkírók emeltek szót Efrájim Zuroffék kezdeményezése ellen. Sokan úgy vélik, az egésznek semmi kézzelfogható eredménye nem lesz az antiszemita indulatok felkorbácsolásán kívül; ha egy-két eset elvonszolódik is a vádemelésig, úgy a per(ek) legfeljebb szánalmat ébresztenek majd a hajlott korú vádlottak iránt; visszatetszést keltõ az is, hogy míg a nácik (nyilasok stb.) által elkövetett és mindeddig nem üldözött bûncselekmények ily módon bírósági szakba jutnak, addig a kommunizmus bûntettei notóriusan megtorlatlanok maradnak. A vérdíj a múlttal való szembenézést üzleti vállalkozássá silányítja, és tovább élteti a magyar alkat és jellem egyik kevéssé rokonszenves vonását, a visszatarthatatlan feljelentési ingert. Az akciónak már csak azért sem lehet értelme, mert a magyar igazságszolgáltatás a Soá magyarországi fõbûnöseivel már leszámolt: ha a népbíróságok mûködése számos tekintetben megkérdõjelezhetõ is, minden olyan kezdeményezés, ami ennek a folyamatnak a lezártságát vonja kétségbe, csak árt az országnak, kívül és belül egyaránt.
Szerintünk ezek az ellenérvek nem helytállók.

Ha a Simon Wiesenthal Központ (SWK) hazai munkatársai - akiknek kilétérõl egyelõre sejtésünk sincs - amolyan magánnyomozóként elegendõ bizonyítékot találnak egy-egy konkrét (tömeg)gyilkosság, agyonverés, Dunába lövés körülményeirõl és feltételezett elkövetõirõl, úgy a rendõrségnek és az ügyészségnek nem sok választása marad. A büntetõ törvénykönyv sajnos nem olvasható szelektíven: a magyar jog a nemzetközivel összhangban büntetni rendeli az emberiesség elleni bûncselekményeket, azaz az "emberölést, kiirtást, rabszolgaságba taszítást, kitelepítést vagy más, a polgári lakosság ellen elkövetett embertelen cselekményeket a háború alatti vagy elõtti idõszakban; vagy a politikai, faji vagy vallási alapon való üldözést"; és ezeket a cselekményeket el nem évülõnek tekinti. A perek ellen érvelõknek eszerint azt kéne szorgalmazniuk, hogy Magyarország vonja ki magát a genfi egyezmény hatálya alól, illetve visszamenõlegesen tekintse semmisnek a nürnbergi törvényszék alapokmányának vonatkozó passzusát. Ez nyilvánvaló képtelenség. De ugyanilyen képtelenség lenne azt követelni, hogy magánszemélyek a hatályos törvények betartásával ne folytathassanak adatgyûjtést, azaz ne beszélgethessenek még élõ tanúkkal, ne olvashassanak visszaemlékezéseket, korabeli újságcikkeket, vagy ne nyerhessenek betekintést olyan levéltári anyagokba, dokumentumokba, amelyek az ötven évvel ezelõtti magyar államigazgatásban keletkeztek. A magánnyomozások ellenzõi esetleg még azt mondhatnák: a "társadalmi béke" kedvéért inkább sumákoljuk el a Btk. vonatkozó paragrafusainak komolyan vételét. Oké: de akkor karácsonykor minden választásra jogosult állampolgár taposhassa és köpködhesse meg a köztársaság egy tetszõleges törvényhelyét.

Nem akarunk mindazonáltal úgy tenni, mintha itt pusztán az SWK kezdeményezésének jogszerûsége lenne a vita tárgya.

Zuroffék módszere, mutatis mutandis, alkalmazható lehet a kommunizmus ideje alatt elkövetett emberiesség elleni bûncselekményekre is. Senki nem gátol meg magánszemélyeket vagy civil szervezeteket abban, hogy megpróbálják peresíteni a kommunista diktatúra bûneit: de ezen bûnök legnagyobb része nem esik a genfi egyezmény hatálya alá. Amelyik igen (például az '56-os sortüzek), azokban a perek vagy még tartanak, vagy jogerõs ítélettel zárultak le.

Bizonyosan nem igaz az a feltételezés, hogy az Utolsó esély akció az antiszemiták kezébe ad érveket és muníciót. És nem csak azért, mert az antiszemitáknak nem kellenek érvek, és zsidók sem kellenek nekik, sõt, ez a két dolog kifejezetten zavarja õket megrögzött antiszemitizmusukban. Lehet, hogy nem él ma Magyarországon egyetlen olyan személy sem, aki emberiesség elleni bûncselekményeket követett el 1941 és 1945 között, és ezért ne állt volna valamikor bíróság elõtt. Mert vagy idejekorán elmenekült, vagy már ítélkeztek felette, vagy azóta meghalt - mindegyik. Lehet, sõt, majdnem biztos, hogy a népirtás fõkolomposai közül egyetlenegy sem akad majd fenn Zuroffék hálóján. Ekkor nem lesz mirõl beszélni, és mindenki megnyugszik: nem élnek köztünk háborús bûnösök. De mi történik akkor, ha Zuroffék mégis találnak valakit? Egy icipici nyilast? Egy egyszerû, hétköznapi kis gyilkost? És az illetõ ellen a magyar állam vádat emel? Netán el is ítéli? Ahogy a francia és a horvát állam megtette ezt a saját jómadaraival. Az antiszemiták nyilván ekkor is a "zsidókat" fogják majd gyûlölni. Ám a magyar embereknek a nem antiszemita többsége látni és érteni fogja a per minden mozzanatát. Meg fogja tudni, hogyan, és milyen körülmények között ölt a vádlott ártatlan embereket; és nem fog benne szánalom ébredni iránta. Ahogy nem ébredt szánalom Franciaországban René Bousquet, Paul Touvier és Maurice Papon, vagy Horvátországban Dinko Sakic iránt sem. A közvélemény pontosan azt látta bennük, akik voltak: kollaboráns, aljas gyilkosokat.

Nem szeretnénk, hogy ilyen perek legyenek Magyarországon is. Azt szeretnénk, ha Zuroffék nem találnának senkit. Azt szeretnénk, ha a kutatásukat senki, sem magánszemély, sem állami szerv nem próbálná mondvacsinált indokokkal meggátolni. Azt szeretnénk, hogy ha Zuroffék mégis találnak valakit, a magyar igazságszolgáltatás elfogulatlanul és szakszerûen tegye a dolgát: a rendõrség ne szabotálja el a nyomozást, és az ügyészség tegyen meg mindent azért, hogy a vádlottakat elítéljék. Azt szeretnénk, ha a bíróság minden politikai és nemzeti elfogultság nélkül ítélkezne ezekben az ügyekben.
Azt szeretnénk, ha egyetlen ilyen ítélet sem születne.