A jeruzsálemi székhelyû Simon Wiesenthal Központ január 16-án bejelentette: az Utolsó Esély elnevezésû akció keretében egy magyar, Ausztráliában élõ volt katonatisztet kutatott fel, aki az intézmény adatai szerint 1944 novemberében részt vett egy zsidó fiatalember megölésében. Charles Zentai ügyét az ausztrál rendõrség után a magyar Legfõbb Ügyészség is vizsgálja. A második világháború idején zászlósként szolgáló férfi ellen a régi nyomozati és bírósági anyagok szerint számos egybehangzó tanúvallomás szól. Interjúnk Efraim Zuroff-fal, a Simon Wiesenthal Center igazgatójával néhány nappal a bejelentés elõtt készült Jeruzsálemben.

– Hogy áll most a háborús bûnösök ügye?

– A Wiesenthal Központ minden évben kiad egy beszámolót, amelyben bemutatja a nyomozások aktuális állását. A legutóbbi beszámoló a 2003. április elsejétõl, 2004. március elejéig tartó idõszakot öleli fel. Ebbõl kiderül, hogy hét ítélet született, mindegyik az USA-ban. Emellett tíz vádiratot sikerült benyújtani, 335 új vizsgálat indult el, és 940 a folyamatban lévõ ügyek száma.

– Ha elindulnak, akkor hol zajlanak a perek?

– Fontos elvnek tartjuk, hogy az elkövetõket a saját hazájukban állítsák bíróság elé. A világot azonban két fõ területre tudjuk osztani. Az egyik része az a körülbelül húsz ország, ahol a holokauszt megtörtént. A másik terület azokat a helyeket jelenti, ahová elmenekültek a gyilkosok. Ezek között a leggyakoribbak Dél-Amerika országai, az USA és Kanada. De volt már olyan is, hogy Izlandon lepleztünk le egy elkövetõt. Evald Miksonnak hívták ezt a személyt. Észtországból menekült el, ahol sok zsidó meggyilkolásában vett részt. Izlandon megbecsült személy lett, õ volt a szigetország kosárlabda sportjának megalapítója, a fiai pedig elismert futballisták lettek. Amikor a Wiesenthal Központ elõállt azzal, hogy Mikson ellen vádat akar emelni, az izlandiak megdöbbentek. Noha a pert már nem lehetett lefolytatni, mert a vádlott a vizsgálat végén meghalt, az izlandi társadalom a híradások miatt mégis rengeteget tanult a holokausztról.

– Hatvan év telt el a holokauszt óta. Mivel tudják ilyen hosszú idõ után bizonyítani a bûnöket?

– A dokumentumok csak részlegesen használhatók, mert nem beszélnek minden bûnrõl. Nagyon fontosak a szemtanúk beszámolói. Azokat, akik látták a történteket, három részre oszthatjuk. Vannak, akiket áldozatoknak szántak, de valahogyan mégis túlélték a gyilkosságokat. Õk lehetséges, hogy képesek azonosítani a gyilkosokat. (Például most egy budafoki eset van folyamatban, amiben hasonló alapon történik a vádemelés.) A második csoport azoké, akik külsõ szemlélõként látták az eseményeket. Egy ilyen ember vallomása révén kaptuk el az ukrán Bogdan Kizigot. Neki Lysiec városában kellett összegyûjtenie a rejtõzködõ zsidókat, hogy azután a belzeci haláltáborba szállítsák õket. Sok embert fedezett fel, és egyiküket, egy hároméves kislányt a városka fõterén fényes nappal lelõtt. Ennek a gyilkosságnak voltak szemtanúi, akik késõbb azonosították õt. Természetesen a gyilkosok lennének a leginkább képesek elmondani a történteket, de õk meg – joggal – félnek a felelõsségre vonástól.

Mivel bûneiket nem azokban az országokban és nem azok állampolgáraiként követték el, ahol a vádemeléskor élnek, nagyon nehéz lenne õket így elítéltetni. Ezért ezekben az országokban, például az Egyesült Államokban a leggyakoribb vád, amiért aztán el is ítélik a bûnösöket, a bevándorlás során elkövetett hazugság és csalás. Ez banálisnak tûnhet, de hatékony módszer, mert akire ezt rábizonyítják, attól megvonják az állampolgárságot, sõt akár ki is utasíthatják az adott országból, és átadják annak az államnak, ahol ölt. Ilyen eset volt Julius Veilé, aki SS-katona volt a theresienstadti gettóban. 1945 márciusában, amikor már egyértelmû volt, hogy a Harmadik Birodalom elveszíti a háborút, kivitt a gettóból hét embert, hogy tankcsapdát ássanak. Mindegyiket lelõtte, és errõl senki sem tudott. A háború után Kanadába szökött, ahol újságíró lett. 1996-ban a Simon Wiesenthal Központ indított egy akciót Kanadában a gyilkosok leleplezésére. Magánnyomozót fogadtunk, aki magát történésznek kiadva interjúkat készített azokkal, akiket gyanúsítottunk. Titokban felvette a beszélgetéseket, amelyekben rengeteg részlet elhangzott az elkövetett bûnökrõl. Egy volt SS-katona, Adalbert Lallier, aki már túl volt a börtönbüntetésén, elmondta, hogy õ látta Veil gyilkosságát. Amikor megkérdeztük, hogy miért nem beszélt errõl még, akkor azt mondta, hogy félt attól, hogy õt is megbüntetik érte. Sajnos ezzel a fallal gyakran találkozunk.

– Mit várnak a „Last Chance” (Utolsó Esély) akciótól?

– Elsõsorban azt, hogy a már elítélt nácik mesélnek másokról is. Elsõként a balti államokban kezdtük el, mert ott volt a helyi elkövetõk aránya a legmagasabb. A legtöbb információt név nélkül és nem pénzért kaptuk meg. Anton Mellotot is, akit csak „jóképû Toni”-nak neveztek, szintén így sikerült elfogni. Õ Németországban élt a háborút követõen. A holokauszt során Theresienstadtban, a Kiserõdben több száz kivégzést hajtott végre. Neki a menekülésben a „Stille Hilfe” (Csendes segítség) elnevezésû náci szervezet segített. Ennek vezetõje Heinrich Himmler lánya volt, aki ma is Münchenben él.

– Hova menekültek elsõsorban a bûnösök?

– Dél-Amerikába elsõsorban a németek és osztrákok menekültek. Közülük – Mengele és Eichmann mellett – az egyik leghíresebb Franz Stangl, aki a hitleri euthanáziaprogram kidolgozója és vezetõje volt. Majd amikor 1941-ben ennek a programnak a német közvélemény nyomására vége szakadt, Lengyelországba ment. Itt a végsõ megoldás végrehajtásán dolgozott, a keze alá tartoztak a majdaneki és a treblinkai megsemmisítõ táborok. Ezekben több mint egy millió zsidót gyilkoltak meg. Stangl a háború után Szírián keresztül Brazíliába menkült. Õ volt az egyetlen, akinek a tartózkodási helyérõl szóló információért Simon Wiesenthal fizetett, mégpedig 7000 dollárt. Elfogták, elítélték, életfogytiglant kapott, és a börtönben is halt meg. Argentínában nagyon szívesen fogadták a nácikat. Evita Perón tudtával és jóváhagyásával mentették õket. Uki Goni argentin újságíró nem régen jelentette meg errõl szóló könyvét, amelybõl többek között kiderül: egy magyar származású ferences rendi szerzetes segítette vatikáni útlevélhez az Argentínába készülõ Adolf Eichmannt.

A kelet-európai nácik és segítõik inkább az Egyesült Államokba, Kanadába és Ausztráliába menekültek. A háborút követõ zûrzavarban könnyen sikerült kijutniuk ezekbe az országokba. Az amerikaiak a hetvenes években felébredtek, hogy mit kezdjenek ezekkel a nácikkal? Akkor vették elõ a bevándorlási papírokat, amelyek alapján hazugság miatt indíthatnak ellenük eljárásokat. Ez egyszerûsíti a dolgot, mivel sokkal könnyebb az ilyen jellegû perekben a bizonyítás. Az elmúlt években 74 elkövetõt fosztottak meg az állampolgárságától, és 54-et ki is utasítottak az Egyesült Államokból.

– Sok kritika azt fogalmazza meg, hogy miért zaklatnak idõs, gyakran beteg embereket, miközben számos háborús bûnös háborítatlanul leélte az életét.

– Véletlenül nem válhatott senki gyilkossá. Noha az indokok különbözõek, ezek az emberek mindannyian vállalták, hogy megteszik, és meg is tették a zsidók meggyilkolását. A lényeg itt nem a számokon és motívumokon, hanem az emberek felelõsségén van. Ezért kell felkutatni és felelõsségre vonni a gyilkosokat. Emiatt nem is határoztunk meg konkrét idõpontot, hogy meddig folytatjuk az utánuk való kutatást. Egyébként egyetlenegy elkövetõvel sem találkoztam, aki megbánta volna a tettét.

– Van-e olyan hírhedt személy, mint Eichmann volt, akire még most is vadásznak?

– Alois Brunnert szeretnénk bíróság elé állítani. Õ Eichmann munkatársa volt, és több százezer zsidó deportálása terheli a lelkét. Brunner jelenleg Szíriában él, mindent tudunk róla, de elfogása nagyon nagy bonyodalmakat okozna.

– Önt mi indította arra, hogy egy ilyen akcióban vegyen részt?

– Szüleim Amerikában születtek, de zsidó származásúak. Számomra a holokauszttal kapcsolatosan a legnagyobb dráma az, hogy ami megtörtént, megtörtént, a közel hatmillió áldozatot már senki sem hozhatja vissza az életbe. Amit tehetünk, az a megfelelõ oktatás és az igazságszolgáltatás. Tudom, hogy nem én vagyok Kelet-Európában a legnépszerûbb személy, de amikor ellenállásba ütközöm a munka során, nemcsak Magyarországon, hanem más helyeken is, mindig az áldozatokra gondolok. Simon Wiesenthalt megkérdezték a háború után, miért nem ment vissza építésznek, hiszen a maga szakmájában nagyon tehetséges volt, igazi mûvész, sikeres vállalkozást alapíthatott volna. Õ azonban hisz egy eljövendõ világ létezésében is, és szerinte, amikor majd a holokauszt áldozatai találkozhatnak a túlélõkkel, az elsõ dolog, amit megkérdeznek tõlük, az lesz: „te szerencsés voltál, túlélted, de mit csináltál azután az életben”? Akkor lesz, aki azt mondja, én ügyvéd voltam, én a postán dolgoztam. Õ pedig ezt mondhatja majd akkor: én, Wiesenthal, nem felejtettelek el titeket. A mi generációnknak ezért felelõs. Nem élhetnek úgy a volt náci gyilkosok, mintha semmi sem történt volna. Nem lehet, hogy minden menjen tovább szépen az életben, mint másoknak, zavartalanul kutyát sétáltassanak, kertészkedjenek és így tovább. Amíg mi vagyunk, tudniuk kell, bármelyik pillanatban megváltozhat minden. Például itt van az egyik magyar vádlott, aki jelen pillanatban külföldön él, de hamarosan a nyilvánosság elé lépünk az ügyével. (Az Ausztráliában élõ Charles Zentai ügyében azóta megindult a nyomozás – a szerk.)

– Az akciót Magyarországon néhány héttel a meghirdetése után a tiltakozások nyomán felfüggesztették. Meglepte, hogy ekkora ellenállásba ütköztek?

– A magyarországi fogadtatás sok tekintetben hasonló volt, mint máshol. A mi munkánk a téma érzékenysége miatt tulajdonképpen nagyon népszerûtlen. Minden ország jobban örülne, ha nem jelennénk meg, és nem lépnénk fel a követeléseinkkel és ajánlatainkkal. Az „Utolsó Esély Akció” lényege nemcsak abban áll, hogy rátaláljunk a volt háborús bûnösökre, hanem abban is, hogy rámutassunk ezekben a fõleg posztkommunista államokban a holokauszttal kapcsolatos igazságokra és arra, hogy a helyi társadalom is aktívan részt vett, kollaborált az eseményekben. Az emberek gyakran úgy gondolják, jobb, ha errõl már nem beszélünk, nem nézünk szembe a tényekkel, de a jobb jövõ reményében mégis érdemes lenne õszintén feldolgozni a témát. A Wiesenthal Központ azonban semmit sem tehet a helyi kormány együttmûködése nélkül. Mi nem képviselhetjük a vádat, csak közvetítõként lehetünk jelen, aminek megvannak a maga elõnyei, de hátrányai is. A megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van.

Minden országnak megvannak a maga negatív oldalai, gyengeségei. Ami Magyarországon számomra talán a legmeglepõbb volt, az intenzív kritika, amely többnyire olyan személyek részérõl ért, akiktõl inkább támogatásra számítottunk volna. Persze más országban is elõfordult, hogy zsidó hátterû szervezetek vagy emberek támadták meg az akciót. Mindez jól mutatja, milyen az igazi politikai helyzet ma ezekben az országokban, beleértve Magyarországot is. Az emberek valójában meg vannak félemlítve, sebezhetõnek érzik magukat, és leginkább a zsidó közösségek vannak megrettenve attól, hogy mi fog történni, ha a volt náci bûnösöket bíróság elé állítják.

Í gy aztán sok helyütt igazi persona non grata vagyok. Észtországban például egy karikatúra is készült rólam egy népszerû hetilapban három évvel ezelõtt, mikor ott kezdtünk dolgozni. Már rendelkeztünk bizonyítékokkal egy volt háborús bûnösrõl, aki egyébként igen népszerû ember volt az országban, nagy befolyással. A karikatúrán ördögnek ábrázoltak, szarvakkal a fejemen, villával a kezemben, és volt nálam egy kehely is Wiesenthal Központ felirattal, melybe az észt miniszterelnök csavarja bele ennek a vádlottnak a vérét. A kép címe: „hívatlan vendég”. Ez nem valami kellemes élmény, de már hozzá vagyok szokva az ilyen jelenségekhez és megtanultam, hogy nem kell túl érzékenynek lenni.

– Kapott-e fenyegetéseket a munkája során?

– Egy angol mondás szerint „mindig vigyázok a hátamra”. Résen kell lenni, kell az óvatosság, mert a reakciók teljesen kiszámíthatatlanok. Értek már fenyegetések, például Horvátországban. Gyakran arra gondolok, ha az általunk keresett személyek húsz évvel fiatalabbak lennének, az komoly veszélyt jelentene. Persze ez csak vicc!

– Rövidesen sor kerül majd Budapesten egy perre, amelyben egy olyan személyt állítanak a bíróság elé, aki 1944 novemberében gyilkosságokat követett el. Magyarországon milyen reakciókra számítanak?

– A horvátországi tapasztalataim alapján tudok erre válaszolni. Ott az általunk összegyûjtött bizonyítékok alapján bíróság elé állították Dinki Samicot, aki Jasenovac táborban volt õr, ahol 86 ezer embert gyilkoltak meg, többségükben szerbeket és zsidókat. Nem véletlenül nevezték Jasenovacot horvát Auschwitznak. Samic felesége a tábor nõi részében volt õr. A tárgyalás horvát bíróság elõtt zajlott, a horvát törvények szerint. Samic semmit sem sajnált, csak azt, hogy a „munkát”, azaz az etnikai tisztogatást nem sikerült befejezniük. Ezekbõl a perekbõl az igazságszolgáltatás mellett a társadalom is rengeteget tanulhat, erkölcsi és morális kérdésekben egyaránt.