|
"Utolsó esély" fedonévvel
indított akciót 2002-ben a Simon Wiesenthal
Központ, adták hírül néhány
hete a magyar újságok. Pontosabban a világhíru,
ma 95 éves osztrák-zsidó nácivadászról
elnevezett Központ jeruzsálemi szervezete indította
az akciót, melynek célja a még élo
náci háborús bunösök elfogása és
bíróság elé állítása
- lenne. A jeruzsálemi Központ, ahol néhány éve
volt szerencsém látogatást tenni, egy
viszonylag forgalmas fout nem túlságosan elegáns
bérházának egyetlen lakásában
található. Pénzük, apparátusuk
nincs, szakértoik sem lehetnek túl sokan. Mint
a híradásokból kiderült, az "Utolsó esély"-re
egy floridai zsidó szervezet adott 100 000 dollárt.
Azoknak, akik használható információval
szolgálnak, magyarul feljelentik a környezetükben élo
háborús bunösöket, 10 000 euró (kb.
2,5 millió forint) jutalmat adnak. Illetve ígérnek,
mert az elmúlt két évben, bár
a baltikumi volt szovjet köztársaságokban
260 feljelentést kaptak, eddig még senkinek
sem fizettek egy fillért sem. Július 13-án
Budapesten tartott sajtóértekezletükön
Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Központ vezetoje
elmondta, hogy miután szakértoik áttanulmányozták
a beérkezett feljelentéseket, 73-at továbbítottak
az illetékesekhez. Több mint egy tucat ügyben
indult eddig vizsgálat, vádemelésrol,
pláne bírósági ítéletrol
nem szólt, nem is szólhatott Zuroff úr.
*
A jeruzsálemi Központ munkatársai szerint
legális, morális szempontból pedig egyenesen
kötelesség a még élo náci
háború bunösök felkutatása és
bíróság elé állítása.
Zuroff úr szerint Magyarországra két okból
kellett kiterjeszteni akciójukat: nálunk a második
világháború után nem történt
meg szervezetten a háborús és népellenes
bunöket elkövetok szervezett felelosségre
vonása, valamint ezek a perek majd a legjobb történelmi
leckét adják a magyar társadalomnak. Sajnálattal
kell megállapítanom, hogy Zuroff urat magyar
szakértoi megtévesztették. Magyarországon
a felszabadulás után igenis volt, mégpedig
nagyon hatékony és széles köru megtorlás,
felelosségre vonás. A náci megszállókkal
kollaborálókat, a Volksbund- és nyilas
párttagokat, a keretlegényeket ezrével állították
a népbíróságok elé. A magyarországi
népbírósági perekkel kapcsolatban
legalább két mítosz él a köztudatban.
Az 1989-es rendszerváltás óta ismét
nagy hanggal jelentkezo antiszemita szélsojobb szerint
Magyarországon 1945-ben a német-nyilas megszállást
a szovjet megszállás váltotta föl,
az úgymond "kommunista népbíróságok" pedig
valóságos vérfürdot rendeztek. Ugyanakkor
zsidó körökben elterjedt vélemény,
hogy Magyarországon néhány háborús
fobunös és egy-két nyilas tömeggyilkos
kivételével szinte mindenki elkerülte a
felelosségre vonást. Az adatok, a történelmi
tények egyik szélsoséges véleményt
sem igazolják. 1945-1949 között Magyarországon
körülbelül 40 000 embert internáltak.
Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akiket
nem háborús vagy népellenes bunök
vádjával, hanem a szovjet-, vagy kommunistaellenes
propagandát, rémhírterjesztést
bünteto 1946. VII. tc. alapján vettek rendorhatósági
orizetbe. A népbíróságok összesen
26 997 emberre róttak ki börtönbüntetést,
a vádlottak több mint 50 százalékát,
14 727 embert viszont felmentették. 477 fot ítéltek
halálra, és közülük 189-et végeztek
ki. A háború utáni megtorlás áldozatai
közé kell számítanunk a körülbelül
170 000 "népi németet" (volksdeutschen),
akiket az országból 1945-1946-ban kitelepítettek.
Több százezer embert állítottak Igazoló Bizottságok
elé, 62 000 embert ítéltek állásvesztésre.
Több tízezer háborús bunös csak
azért kerülhette el a felelosségre vonást,
mert Nyugatra menekült, majd elsosorban Ausztráliában,
az USA-ban, Kanadában települt le.
Bármiféle összehasonlítás
rendkívül nehéz, de ha a lakosság
számát tekintve hasonló országokkal,
Belgiummal és Hollandiával vetjük össze
a magyar felelosségre vonási gyakorlatot - figyelembe
véve, hogy e két utóbbi ország
1940-tol náci megszállás alatt volt, míg
Magyarország a náci Németország
csatlósa volt -, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarország
az európai középmezonyben helyezkedik el.
Hollandiában 120-150 ezer embert tartóztattak
le, közülük ötvenezret állítottak
bíróság elé, 152 halálra ítélt
közül pedig negyvenet végeztek ki. Belgiumban
405 067 letartóztatott közül 57 254-et ítéltek
el és 242 fot végeztek ki. A hazánknál
lélekszámban kb. négyszer nagyobb Franciaországban
350 000 letartóztatott közül 50 095 fot állítottak
bíróság elé, és de Gaulle
tábornok végül 791 ember kivégzéséhez
járult hozzá. 1945 után Olaszországban
a bíróságok 36 embert ítéltek
halálra és két embert végeztek
ki mint háborús és népellenes bunösöket.
Túl sokáig volt Itáliában uralmon
a fasizmus, túl sokan kompromittálódtak
ahhoz, hogy háborús vagy népellenes buncselekményeket
elkövetoket ennél nagyobb számban vonjanak
felelosségre. Finnországban a szovjet illetékesek
követelésére néhány vezeto
politikust bíróság elé állítottak,
de ügyükben rendkívül enyhe ítéleteket
hoztak. Bulgáriában ezzel szemben már
1944-1945 folyamán monstre perekben 2138 embert ítéltek
el és végeztek ki, lefejezve ezzel szinte a teljes
nem kommunista politikai elitet. Ebben az államban a "vad
tisztogatások" áldozatainak számát
30-40 ezer fore becsülik a szakértok. Sajnos viszonylag
kevés adattal rendelkezünk a második világháború utáni
romániai megtorlásokról, felelosségre
vonásokról. Több száz katona- és
csendortisztet, magas rangú hivatalnokot ítéltek életfogytiglani,
vagy igen hosszú idotartamú börtönbüntetésre,
illetve kényszermunkára. Mindazokat, akik nem
haltak meg a börtönben, 1958-1962 között
szabadon bocsátották.
Jugoszláviában a háború után
kivégzett magyar nemzetiséguek számával
kapcsolatban csak becslések állnak rendelkezésünkre.
Legvalószínubbnek az tunik, hogy körülbelül
10-20 ezer magyart öltek meg. Vladimir Dedijer, Tito udvari életrajzírója
mintegy százötvenezerre teszi a háború utáni
megtorlások áldozatainak számát,
de természetesen ez is csak becslés. Azt például
bizonyosan tudjuk, hogy Bleiburgnál és a maribori út
mentén 35 000, az angolok által átadott
horvát nemzetiségut mészároltak
le, Kocsevszki Rognál pedig 12-16 ezer, zömmel
szlovén nemzetiségu náci kollaboránst öltek
meg.
Németországban a legfontosabb, még életben
lévo náci vezetoket nem német, hanem az
antifasiszta koalíció képviseloibol álló nemzetközi
törvényszék elé állították.
Csak a másodvonalbeli náci háborús
bunösöket vonhatták német bíróságok
felelosségre. A német közvélemény
jelentos része a még életben lévo
fobb háborús bunösök (Göring,
Kaltenbrunner, Hess, Ribbentrop stb.) felelosségre vonását általában
támogatta, sokan vélték úgy, hogy
a nürnbergi ítéletek egyben az átlag
németek felmentését is szolgálják.
*
Magyarországon biztosan nem ennyire egyértelmu
a kép. Sokkal több magyar háborús
bunöst, minisztert, fohivatalnokot, nyilast, volt Volksbund-tagot állítottak
bíróság elé és/vagy internáltak
ahhoz, hogy milliók ne érezhették volna úgy,
hogy itt egy új, nagy felelosségre vonás
történik. Zuroff úr és munkatársai
figyelmét talán elkerülte, hogy Magyarországon
milyen széles köru volt a világháború utáni
megtorlás, felelosségre vonás. Kevesen
tudják, hogy Hollós Ervin vezérletével
1956 után újra elovették a népbírósági
aktákat, újra elkezdtek nyomozni a "kisnyilasok",
az egyszer már elítélt, de 1956-ig vagy
kiszabadult, vagy a forradalom idején a börtönökbol,
fegyházakból kiszabadított háborús
bunösök után. Az új vizsgálat
prekoncepciója világos volt: be akarták
bizonyítani, hogy Szálasi hívei szervezték
az "ellenforradalmat". A híres zuglói
nyilasper egyik üzenete éppen ez volt: moccanni
se merjenek a kisnyilasok - sem! A magyar társadalomnak
semmiféle olyan történelmi leckére
nincs szüksége, amelyet ma 80-90 éves állítólagos,
vagy valóságos háborús bunösök
bíróság elé állítása
jelenthetne. Az 56-os sortuzperek példája is
elgondolkodtathatta volna a jeruzsálemi Központ
munkatársait. Aggastyánok vádoltak aggastyánokat.
A tévéhíradókban reszketeg öregemberek
hivatkoztak arra, hogy csak parancsra lottek. A legfiatalabb
magyar nyilas gyilkos is minimum 76 éves, ha 1944-ben,
amikor mondjuk a Dunához kísért Pesten
zsidókat, már 16 éves volt. Ki és
hogyan fogja ma egy balmazújvárosi nyugdíjasról
bebizonyítani, hogy azonos a pesti nyilas gyilkos kamasszal?
Zuroff úr budapesti sajtóértekezletén
arra hivatkozott, amikor a 10 000 eurós vérdíjról
faggatták, hogy "újszeru" módszereket
kell alkalmazni, mivel oly sok ido telt már el a világháború óta. Érvelése
könnyen cáfolható: az elmúlt évezredek
során sokan, sokféle célból ajánlottak
már pénzt azért, hogy megjutalmazzák
azokat, akik ellenfeleiket, vélt vagy valóságos
ellenségeiket segítenek elfogni. Az összeg
harminc ezüstpénztol több millió dollárig
változhatott... Furcsa, hogy miközben Izrael állam
hatóságai már évtizedek óta
sem titokban, sem nyíltan nem üldözik a náci
háborús bunösöket, Zuroff úrék
még tovább küzdenek. Hajdanán, az ötvenes,
hatvanas években a Moszad nyomozott a náci tömeggyilkosok
után. Adolf Eichmannt Argentínából
rabolták el és vitték Izraelbe. Otto Abetzet,
a franciaországi zsidók egyik hóhérát
1954-ben helyezték szabadlábra. Rejtélyes
autóbalesetben halt meg 1958-ban. Wilhelm Stuckart,
a nürnbergi fajvédelmi törvény egyik
megalkotója, a wannseei konferencia egyik résztvevoje
1953-ban szintén rendkívül gyanús
autóbalesetben veszítette életét,
pontosan úgy, mint Eberhardt von Thadden, a magyar zsidók
deportálásban fontos szerepet betöltött
náci diplomata. A sort még hosszasan lehetne
folytatni. Az izraeli illetékesek akkor és addig
folytatták a nácivadászatot, ameddig ennek értelme és
kézzel fogható haszna volt. Ötven-hatvan évvel
a világháború után az ilyesfajta
akciók már vajmi csekély eredménnyel
kecsegtetnek, de ezt Zuroff úrék, a megélhetési
nácivadászok nem akarják, vagy nem tudják
belátni. Oket nem rendítette meg a Demianjuk-ügy
sem. Jó másfél évtizede Zuroff úr
harcostársai diadalmasan jelentették be, hogy
az USA-ban megtalálták a treblinkai haláltábor
egyik hóhérát, a "Rettegett Iván"-nak
nevezett ukrán nemzetiségu tömeggyilkost.
A hosszú évekig tartó amerikai, majd izraeli
tárgyalások során csak egy dolog derült
ki biztosan: a bíróság elott álló aggastyán
NEM azonos a treblinkai tömeggyilkossal.
*
A július 13-i budapesti sajtótájékoztatón
Zuroff úr oldalán komor képpel ült
az akció magyar koordinátora, Beer Iván.
Ot mint a Holocaust Emlékalapítvány elnökét
mutatták be az újságíróknak.
Talán Zuroff úr sem tudja, hogy Beer Iván
(civilben néhány belvárosi butik tulajdonosa)
nem csak elnöke, hanem alapítója és
tagsága is ennek az Emlékalapítványnak.
Amelynek 1994-ben, csupa jó szándéktól
vezérelve, egy szerencsétlen emlékplakett-ajándékozással
sikerült Randolph Braham professzort mélyen megbántani.
1996-ban szerveztek egy tudományos konferenciát,
ennek anyagát 2001-ben közzétették.
Ettol valószínuleg annyira elfáradtak,
hogy 2004-ben elfeledkeztek arról, hogy idén
van a magyar holokauszt 60. évfordulója. Mi várható ezek
után? Tízezer euró elég nagy összeg
ahhoz, hogy megmozgassa az emberek fantáziáját,
finomabban fogalmazva: felfrissítse memóriájukat.
A híradások szerint egy kis bakonyi faluban egy öreg
néninek eszébe is jutott, hogy 1944 óta
a kertjében három munkaszolgálatos hullája
van elásva. Egyik gyilkosuk pedig a szomszéd
faluban él. Az állítólagos gyilkosságot
a néni még kislány korában látta.
Hogy eddig errol miért nem tett említést
a hatóságoknak, arról nem szól
a fáma. Eroteljesen kétlem, hogy a nénit,
ha kertjében valóban találnak hullákat,
ma Magyarországon szavahiheto koronatanúkét
fogja az ügyészség, majd a bíróság
meghallgatni. Beer Ivánék várják
a feljelentéseket. Ezeket Jeruzsálembe továbbítják,
ahonnan a feljelentok egy kérdoívet kapnak majd.
Azt ki kell tölteniük, és ha a Központ
jeruzsálemi "szakértoi" úgy értékelik,
akkor továbbítják az adatokat a magyar
hatóságoknak. Mint azt dr. Gecsényi Lajos,
a Magyar Országos Levéltár foigazgatója
egy tévéinterjúban elmondta, a Központ
izraeli munkatársainak, megfelelo izraeli-magyar adatvédelmi
szerzodés hiányában, nincs joguk a magyar
levéltárakban kutatni. Az adatvédelmi
biztos, óvatos nyilatkozatában, még vizsgálata
megindításakor közölte: a feljelentések
adatainak kezelése, majd Jeruzsálembe továbbítása
adatvédelmi szempontból aggályos.
Zuroff úrék akciója fölösleges,
kártékony, esélytelen és semmi
más célt nem szolgál, mint hogy bebizonyítsák,
a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ él,
dolgozik, és megérdemli a további pénzügyi
támogatást. Nyilas gyilkosok, csendortisztek,
a zsidók deportálásában vezeto
szerepet játszó hivatalnokok, ha még élnek,
akkor olyan országokban laknak (Ausztrália, USA,
Kanada), amelyekben nem szerveznek nácivadász,
vérdíjas akciót. A kanadai és az
amerikai Igazságügyminisztérium valódi
nácivadász szakértoi mesélhetnének
arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz,
sok esetben szinte lehetetlen ma már, hatvan évvel
a holokauszt után levéltári dokumentumokkal és/vagy
tanúvallomásokkal bebizonyítani valakirol,
hogy a világháború idején háborús
vagy népellenes bunöket követett el. Beer
Iván július 16-án este egy tévémusorban
azt találta mondani, hogy akciójuk azért
fontos, mert a holokausztról mindenképpen beszélni
kell. Szerintem a holokauszt témája fontosabb
annál, hogy néhány önjelölt
zsidó "nácivadász" látszattevékenységét
ezzel próbálja legitimálni. Amikor egy
rádióvitában fölvetettem, hogy ma
Magyarországon az antiszemitizmus erosödéséhez
vezethet egy ilyen vérdíjas nácivadász
kampány, Beer Iván azt válaszolta, hogy
ot ez nem érdekli. Engem, a zsidókat, az antiszemitákat és
a filoszemitákat viszont igen.
|
|