July25. 2004  
  Esélytelenek
Karsai László
 
 

"Utolsó esély" fedonévvel indított akciót 2002-ben a Simon Wiesenthal Központ, adták hírül néhány hete a magyar újságok. Pontosabban a világhíru, ma 95 éves osztrák-zsidó nácivadászról elnevezett Központ jeruzsálemi szervezete indította az akciót, melynek célja a még élo náci háborús bunösök elfogása és bíróság elé állítása - lenne. A jeruzsálemi Központ, ahol néhány éve volt szerencsém látogatást tenni, egy viszonylag forgalmas fout nem túlságosan elegáns bérházának egyetlen lakásában található. Pénzük, apparátusuk nincs, szakértoik sem lehetnek túl sokan. Mint a híradásokból kiderült, az "Utolsó esély"-re egy floridai zsidó szervezet adott 100 000 dollárt. Azoknak, akik használható információval szolgálnak, magyarul feljelentik a környezetükben élo háborús bunösöket, 10 000 euró (kb. 2,5 millió forint) jutalmat adnak. Illetve ígérnek, mert az elmúlt két évben, bár a baltikumi volt szovjet köztársaságokban 260 feljelentést kaptak, eddig még senkinek sem fizettek egy fillért sem. Július 13-án Budapesten tartott sajtóértekezletükön Efraim Zuroff, a jeruzsálemi Központ vezetoje elmondta, hogy miután szakértoik áttanulmányozták a beérkezett feljelentéseket, 73-at továbbítottak az illetékesekhez. Több mint egy tucat ügyben indult eddig vizsgálat, vádemelésrol, pláne bírósági ítéletrol nem szólt, nem is szólhatott Zuroff úr.

*

A jeruzsálemi Központ munkatársai szerint legális, morális szempontból pedig egyenesen kötelesség a még élo náci háború bunösök felkutatása és bíróság elé állítása. Zuroff úr szerint Magyarországra két okból kellett kiterjeszteni akciójukat: nálunk a második világháború után nem történt meg szervezetten a háborús és népellenes bunöket elkövetok szervezett felelosségre vonása, valamint ezek a perek majd a legjobb történelmi leckét adják a magyar társadalomnak. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy Zuroff urat magyar szakértoi megtévesztették. Magyarországon a felszabadulás után igenis volt, mégpedig nagyon hatékony és széles köru megtorlás, felelosségre vonás. A náci megszállókkal kollaborálókat, a Volksbund- és nyilas párttagokat, a keretlegényeket ezrével állították a népbíróságok elé. A magyarországi népbírósági perekkel kapcsolatban legalább két mítosz él a köztudatban. Az 1989-es rendszerváltás óta ismét nagy hanggal jelentkezo antiszemita szélsojobb szerint Magyarországon 1945-ben a német-nyilas megszállást a szovjet megszállás váltotta föl, az úgymond "kommunista népbíróságok" pedig valóságos vérfürdot rendeztek. Ugyanakkor zsidó körökben elterjedt vélemény, hogy Magyarországon néhány háborús fobunös és egy-két nyilas tömeggyilkos kivételével szinte mindenki elkerülte a felelosségre vonást. Az adatok, a történelmi tények egyik szélsoséges véleményt sem igazolják. 1945-1949 között Magyarországon körülbelül 40 000 embert internáltak. Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akiket nem háborús vagy népellenes bunök vádjával, hanem a szovjet-, vagy kommunistaellenes propagandát, rémhírterjesztést bünteto 1946. VII. tc. alapján vettek rendorhatósági orizetbe. A népbíróságok összesen 26 997 emberre róttak ki börtönbüntetést, a vádlottak több mint 50 százalékát, 14 727 embert viszont felmentették. 477 fot ítéltek halálra, és közülük 189-et végeztek ki. A háború utáni megtorlás áldozatai közé kell számítanunk a körülbelül 170 000 "népi németet" (volksdeutschen), akiket az országból 1945-1946-ban kitelepítettek. Több százezer embert állítottak Igazoló Bizottságok elé, 62 000 embert ítéltek állásvesztésre. Több tízezer háborús bunös csak azért kerülhette el a felelosségre vonást, mert Nyugatra menekült, majd elsosorban Ausztráliában, az USA-ban, Kanadában települt le.

Bármiféle összehasonlítás rendkívül nehéz, de ha a lakosság számát tekintve hasonló országokkal, Belgiummal és Hollandiával vetjük össze a magyar felelosségre vonási gyakorlatot - figyelembe véve, hogy e két utóbbi ország 1940-tol náci megszállás alatt volt, míg Magyarország a náci Németország csatlósa volt -, akkor elmondhatjuk, hogy Magyarország az európai középmezonyben helyezkedik el. Hollandiában 120-150 ezer embert tartóztattak le, közülük ötvenezret állítottak bíróság elé, 152 halálra ítélt közül pedig negyvenet végeztek ki. Belgiumban 405 067 letartóztatott közül 57 254-et ítéltek el és 242 fot végeztek ki. A hazánknál lélekszámban kb. négyszer nagyobb Franciaországban 350 000 letartóztatott közül 50 095 fot állítottak bíróság elé, és de Gaulle tábornok végül 791 ember kivégzéséhez járult hozzá. 1945 után Olaszországban a bíróságok 36 embert ítéltek halálra és két embert végeztek ki mint háborús és népellenes bunösöket. Túl sokáig volt Itáliában uralmon a fasizmus, túl sokan kompromittálódtak ahhoz, hogy háborús vagy népellenes buncselekményeket elkövetoket ennél nagyobb számban vonjanak felelosségre. Finnországban a szovjet illetékesek követelésére néhány vezeto politikust bíróság elé állítottak, de ügyükben rendkívül enyhe ítéleteket hoztak. Bulgáriában ezzel szemben már 1944-1945 folyamán monstre perekben 2138 embert ítéltek el és végeztek ki, lefejezve ezzel szinte a teljes nem kommunista politikai elitet. Ebben az államban a "vad tisztogatások" áldozatainak számát 30-40 ezer fore becsülik a szakértok. Sajnos viszonylag kevés adattal rendelkezünk a második világháború utáni romániai megtorlásokról, felelosségre vonásokról. Több száz katona- és csendortisztet, magas rangú hivatalnokot ítéltek életfogytiglani, vagy igen hosszú idotartamú börtönbüntetésre, illetve kényszermunkára. Mindazokat, akik nem haltak meg a börtönben, 1958-1962 között szabadon bocsátották.

Jugoszláviában a háború után kivégzett magyar nemzetiséguek számával kapcsolatban csak becslések állnak rendelkezésünkre. Legvalószínubbnek az tunik, hogy körülbelül 10-20 ezer magyart öltek meg. Vladimir Dedijer, Tito udvari életrajzírója mintegy százötvenezerre teszi a háború utáni megtorlások áldozatainak számát, de természetesen ez is csak becslés. Azt például bizonyosan tudjuk, hogy Bleiburgnál és a maribori út mentén 35 000, az angolok által átadott horvát nemzetiségut mészároltak le, Kocsevszki Rognál pedig 12-16 ezer, zömmel szlovén nemzetiségu náci kollaboránst öltek meg.

Németországban a legfontosabb, még életben lévo náci vezetoket nem német, hanem az antifasiszta koalíció képviseloibol álló nemzetközi törvényszék elé állították. Csak a másodvonalbeli náci háborús bunösöket vonhatták német bíróságok felelosségre. A német közvélemény jelentos része a még életben lévo fobb háborús bunösök (Göring, Kaltenbrunner, Hess, Ribbentrop stb.) felelosségre vonását általában támogatta, sokan vélték úgy, hogy a nürnbergi ítéletek egyben az átlag németek felmentését is szolgálják.

*

Magyarországon biztosan nem ennyire egyértelmu a kép. Sokkal több magyar háborús bunöst, minisztert, fohivatalnokot, nyilast, volt Volksbund-tagot állítottak bíróság elé és/vagy internáltak ahhoz, hogy milliók ne érezhették volna úgy, hogy itt egy új, nagy felelosségre vonás történik. Zuroff úr és munkatársai figyelmét talán elkerülte, hogy Magyarországon milyen széles köru volt a világháború utáni megtorlás, felelosségre vonás. Kevesen tudják, hogy Hollós Ervin vezérletével 1956 után újra elovették a népbírósági aktákat, újra elkezdtek nyomozni a "kisnyilasok", az egyszer már elítélt, de 1956-ig vagy kiszabadult, vagy a forradalom idején a börtönökbol, fegyházakból kiszabadított háborús bunösök után. Az új vizsgálat prekoncepciója világos volt: be akarták bizonyítani, hogy Szálasi hívei szervezték az "ellenforradalmat". A híres zuglói nyilasper egyik üzenete éppen ez volt: moccanni se merjenek a kisnyilasok - sem! A magyar társadalomnak semmiféle olyan történelmi leckére nincs szüksége, amelyet ma 80-90 éves állítólagos, vagy valóságos háborús bunösök bíróság elé állítása jelenthetne. Az 56-os sortuzperek példája is elgondolkodtathatta volna a jeruzsálemi Központ munkatársait. Aggastyánok vádoltak aggastyánokat. A tévéhíradókban reszketeg öregemberek hivatkoztak arra, hogy csak parancsra lottek. A legfiatalabb magyar nyilas gyilkos is minimum 76 éves, ha 1944-ben, amikor mondjuk a Dunához kísért Pesten zsidókat, már 16 éves volt. Ki és hogyan fogja ma egy balmazújvárosi nyugdíjasról bebizonyítani, hogy azonos a pesti nyilas gyilkos kamasszal?

Zuroff úr budapesti sajtóértekezletén arra hivatkozott, amikor a 10 000 eurós vérdíjról faggatták, hogy "újszeru" módszereket kell alkalmazni, mivel oly sok ido telt már el a világháború óta. Érvelése könnyen cáfolható: az elmúlt évezredek során sokan, sokféle célból ajánlottak már pénzt azért, hogy megjutalmazzák azokat, akik ellenfeleiket, vélt vagy valóságos ellenségeiket segítenek elfogni. Az összeg harminc ezüstpénztol több millió dollárig változhatott... Furcsa, hogy miközben Izrael állam hatóságai már évtizedek óta sem titokban, sem nyíltan nem üldözik a náci háborús bunösöket, Zuroff úrék még tovább küzdenek. Hajdanán, az ötvenes, hatvanas években a Moszad nyomozott a náci tömeggyilkosok után. Adolf Eichmannt Argentínából rabolták el és vitték Izraelbe. Otto Abetzet, a franciaországi zsidók egyik hóhérát 1954-ben helyezték szabadlábra. Rejtélyes autóbalesetben halt meg 1958-ban. Wilhelm Stuckart, a nürnbergi fajvédelmi törvény egyik megalkotója, a wannseei konferencia egyik résztvevoje 1953-ban szintén rendkívül gyanús autóbalesetben veszítette életét, pontosan úgy, mint Eberhardt von Thadden, a magyar zsidók deportálásban fontos szerepet betöltött náci diplomata. A sort még hosszasan lehetne folytatni. Az izraeli illetékesek akkor és addig folytatták a nácivadászatot, ameddig ennek értelme és kézzel fogható haszna volt. Ötven-hatvan évvel a világháború után az ilyesfajta akciók már vajmi csekély eredménnyel kecsegtetnek, de ezt Zuroff úrék, a megélhetési nácivadászok nem akarják, vagy nem tudják belátni. Oket nem rendítette meg a Demianjuk-ügy sem. Jó másfél évtizede Zuroff úr harcostársai diadalmasan jelentették be, hogy az USA-ban megtalálták a treblinkai haláltábor egyik hóhérát, a "Rettegett Iván"-nak nevezett ukrán nemzetiségu tömeggyilkost. A hosszú évekig tartó amerikai, majd izraeli tárgyalások során csak egy dolog derült ki biztosan: a bíróság elott álló aggastyán NEM azonos a treblinkai tömeggyilkossal.

*

A július 13-i budapesti sajtótájékoztatón Zuroff úr oldalán komor képpel ült az akció magyar koordinátora, Beer Iván. Ot mint a Holocaust Emlékalapítvány elnökét mutatták be az újságíróknak. Talán Zuroff úr sem tudja, hogy Beer Iván (civilben néhány belvárosi butik tulajdonosa) nem csak elnöke, hanem alapítója és tagsága is ennek az Emlékalapítványnak. Amelynek 1994-ben, csupa jó szándéktól vezérelve, egy szerencsétlen emlékplakett-ajándékozással sikerült Randolph Braham professzort mélyen megbántani. 1996-ban szerveztek egy tudományos konferenciát, ennek anyagát 2001-ben közzétették. Ettol valószínuleg annyira elfáradtak, hogy 2004-ben elfeledkeztek arról, hogy idén van a magyar holokauszt 60. évfordulója. Mi várható ezek után? Tízezer euró elég nagy összeg ahhoz, hogy megmozgassa az emberek fantáziáját, finomabban fogalmazva: felfrissítse memóriájukat. A híradások szerint egy kis bakonyi faluban egy öreg néninek eszébe is jutott, hogy 1944 óta a kertjében három munkaszolgálatos hullája van elásva. Egyik gyilkosuk pedig a szomszéd faluban él. Az állítólagos gyilkosságot a néni még kislány korában látta. Hogy eddig errol miért nem tett említést a hatóságoknak, arról nem szól a fáma. Eroteljesen kétlem, hogy a nénit, ha kertjében valóban találnak hullákat, ma Magyarországon szavahiheto koronatanúkét fogja az ügyészség, majd a bíróság meghallgatni. Beer Ivánék várják a feljelentéseket. Ezeket Jeruzsálembe továbbítják, ahonnan a feljelentok egy kérdoívet kapnak majd. Azt ki kell tölteniük, és ha a Központ jeruzsálemi "szakértoi" úgy értékelik, akkor továbbítják az adatokat a magyar hatóságoknak. Mint azt dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár foigazgatója egy tévéinterjúban elmondta, a Központ izraeli munkatársainak, megfelelo izraeli-magyar adatvédelmi szerzodés hiányában, nincs joguk a magyar levéltárakban kutatni. Az adatvédelmi biztos, óvatos nyilatkozatában, még vizsgálata megindításakor közölte: a feljelentések adatainak kezelése, majd Jeruzsálembe továbbítása adatvédelmi szempontból aggályos.

Zuroff úrék akciója fölösleges, kártékony, esélytelen és semmi más célt nem szolgál, mint hogy bebizonyítsák, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ él, dolgozik, és megérdemli a további pénzügyi támogatást. Nyilas gyilkosok, csendortisztek, a zsidók deportálásában vezeto szerepet játszó hivatalnokok, ha még élnek, akkor olyan országokban laknak (Ausztrália, USA, Kanada), amelyekben nem szerveznek nácivadász, vérdíjas akciót. A kanadai és az amerikai Igazságügyminisztérium valódi nácivadász szakértoi mesélhetnének arról, hogy milyen mérhetetlenül nehéz, sok esetben szinte lehetetlen ma már, hatvan évvel a holokauszt után levéltári dokumentumokkal és/vagy tanúvallomásokkal bebizonyítani valakirol, hogy a világháború idején háborús vagy népellenes bunöket követett el. Beer Iván július 16-án este egy tévémusorban azt találta mondani, hogy akciójuk azért fontos, mert a holokausztról mindenképpen beszélni kell. Szerintem a holokauszt témája fontosabb annál, hogy néhány önjelölt zsidó "nácivadász" látszattevékenységét ezzel próbálja legitimálni. Amikor egy rádióvitában fölvetettem, hogy ma Magyarországon az antiszemitizmus erosödéséhez vezethet egy ilyen vérdíjas nácivadász kampány, Beer Iván azt válaszolta, hogy ot ez nem érdekli. Engem, a zsidókat, az antiszemitákat és a filoszemitákat viszont igen.